— Nálatok egyszerűen kong a hűtő az ürességtől! Ennyire megszorultatok? — szúrt oda gúnyosan.
Gábor erre szó nélkül felállt, odament a hűtőhöz, és szélesre tárta az ajtaját.
Odabent katonás rendben sorakozott egy fazék sűrű, illatos húsleves, házi felvágott, többféle sajt, friss zöldség és gyümölcs.
— Ennivaló van — mondta a férjem hűvös, kemény hangon. — Csakhogy ezt ennek a lakásnak a lakói számára vettük. Nem azoknak, akik üres dobozokkal felszerelkezve esnek be másokhoz.
Erika arca haragtól egészen kivörösödött.
— Család vagyunk! — vágta oda mérgesen. — A közeli rokonoktól sajnáljátok a rendes ételt? Kötelességetek megosztani!
Elmosolyodtam, de semmi kedvesség nem volt benne.
— Pont azért, mert rokonok vagyunk, legutóbb otthagytuk nálatok a saslik felét. De azt többé nem engedjük, hogy a családi kapcsolatot ingyenes ételkiszállításnak nézzétek.
Félretoltam a bögrémet.
— Ha más pénzén akartok lakomázni, keressetek hozzá új támogatókat. A díjmentes étkezde nálunk hivatalosan bezárt.
A látogatás ezek után villámgyorsan véget ért.
Balázs ugyanazokat a műanyag dobozokat vitte el, amelyekkel érkezett: teljesen üresen. Távozáskor akkorát csapott az ajtón, hogy beleremegett az előszoba. Az a szerencsétlen kis csokor kapor pedig továbbra is ott árválkodott az átlátszó pohárban.
Ennek az egész történetnek nagyon egyszerű a tanulsága.
Mások pofátlansága pontosan addig nő, ameddig mi magunk etetjük. Nem kell félni attól, hogy egy határozott nemet valaki sértésnek vesz, főleg akkor nem, ha ő egy pillanatig sem szégyelli kihasználni a jóindulatunkat.
Később Erika még egyszer megpróbált vidéki összejövetelt szervezni. Akkor viszont kertelés nélkül közöltem: csak úgy megyünk, ha mindenki előre kifizeti a saját részét a blokk alapján, a maradékot pedig szigorúan egyenlő arányban osztjuk el.
Erika azóta nem játszotta el a nagyvonalú háziasszonyt a mi pénzünkön. A szomszédasszonyát most már kénytelen kizárólag azzal kínálni, ami a saját kertjében megterem.
Nem akartam éveken át tartó családi háborút indítani egy darab sertéshús miatt. Egyszerűen csak felállítottam egy világos szabályt: aki a lakomát irányítani akarja, az nyissa ki hozzá a saját pénztárcáját.
Mi Gáborral azóta is remekül töltjük a hétvégéinket, az ingyenélés kedvelői pedig rágcsálhatják a saját kaprukat. Az igazságosság nem mindig azt jelenti, hogy mindenki kibékül. Néha csak annyit: mindenki maga fizeti a számláját.