— Összepakoltam a táskám. Anyámnál húzom meg magam egy darabig. Elegem van ebből az egész vándorcirkuszból — jelentette ki Gábor, anélkül hogy akár egy pillantást is vetett volna Nórára és Márkra, akik dermedten álltak az előszobában.
A gyerekek hátizsákkal a vállukon, épp az iskolából érkeztek haza. Életükben először hallották, hogy az apjuk nem a gyerekeiként beszél róluk, hanem úgy, mint valami zajos akadályról, amely megzavarja a pihenését. A „vándorcirkusz” szó ott maradt közöttünk a levegőben: nehéz volt, tompán visszhangzó és ragacsos, akár a linóleumra kilöttyent szörp.
Gábor az előszoba közepén állt, lába mellett egy degeszre tömött sporttáskát szorongatva. Úgy festett, mintha nem holmikat pakolt volna bele, hanem a saját, megfojtott lelkiismeretét.
Az igazság az volt, hogy az utóbbi hónapokban a férjem fáradtsága meglehetősen válogatós természetűvé vált. Arra mindig maradt ereje, hogy a kanapét függőággyá nyomja a teste alatt. A hírfolyam végtelen görgetéséhez szintén kifogyhatatlan tartalékai voltak.
Ha egy ismeretlen munkatárssal kellett az interneten dühödt vitába bonyolódnia a világgazdaság sorsáról, valósággal szikrázott az energiától. Bezzeg amikor Márk két vonat sebességéről szóló matekfeladatát kellett volna átnézni, vagy Nórát meghallgatni a táncóra után, a család „kenyérkeresőjénél” hirtelen teljes áramszünet állt be. A kimerültségét úgy viselte, mint valami súlyos koronát, és elvárta, hogy mindenki félreálljon előle, suttogva beszéljen, a vacsora pedig percre pontosan kerüljön az asztalra.
— Igazán megtisztelő, felség — mondtam nyugodtan, karba font kézzel. Eszemben sem volt jelenetet rendezni. — Csak a fúrógépet ne felejtsd itt.
Gábor zavartan pislogott. Láthatóan arra számított, hogy a nyakába vetem magam, kitépem a kezéből a táskát, és esküdözni kezdek, hogy ezentúl a gyerekek lábujjhegyen járnak majd, én pedig soha többé nem kérem meg, hogy vigye le a szemetet.
— Már elég nagyok — vetette oda, miközben magára rángatta a kabátját, és kétségbeesetten próbált magyarázatot gyártani a menekülésére. — Nem dől össze a világ, ha pár napig apa nélkül lesznek. Én sem vagyok vasból.
— Persze hogy nem vagy vasból — feleltem halkan.