— A gyermektartás miatt jöttem — mondta végül. — Hat éve váltam el, a volt feleségem pedig szinte azonnal beadta a kérelmet. Azóta állandóan pluszpénzt követel. Egyszer cipő kell a fiamnak, máskor beteg lett, aztán meg iskolai befizetés. Nekem közben új családom van, a feleségemnek két gyereke! Ráadásul egyre inkább azt gyanítom, hogy a pénzt nem is a gyerekre költi, hanem magára. Nem lehetne valahogy ellenőrizni?
Gabriella értetlenül nézett rá.
— Ilyen kötelezettséget a jogszabály nem ír elő. A volt házastársa nem köteles tételesen elszámolni azzal, mire fordítja a gyermektartást.
— És ha a felét közvetlenül a gyereknek utalnám?
— Elméletben van rá mód, hogy külön számlára kerüljön valamennyi összeg — felelte Gabriella. — Mekkora tartásdíjról beszélünk?
— Havi hatvanezer forintról! — vágta rá a férfi, mintha valami elképesztő összeget mondott volna.
Gabriella csak nagy nehezen nyelte vissza a gúnyos nevetést.
— Külön számláról általában akkor érdemes beszélni, ha a tartásdíj mondjuk kétszázezer forint körül van, vagy annál is több. Mondja meg őszintén: önnek ez nem kellemetlen? Ennyit fizet, és még teljes elszámoltatást is szeretne? Hatvanezer forint egy kamasz esetében inkább zsebpénznek számít, nem teljes eltartásnak.
Zoltán arca elvörösödött.
— Tudtam, hogy férfi ügyvédhez kellett volna mennem! Az legalább megértette volna a helyzetemet. Megbántam, hogy ide bejöttem!
Azzal felpattant, és szinte kiviharzott az irodából.
Nóra lakásában később tea illata lengte be a konyhát. Az asztalnál ő ült a barátnőjével, Eszterrel, és fáradtan mesélte a legújabb jelenetet.
— Képzeld el, Eszti, megint jött az üzenet: „Benedeknél iskolai befizetés van, húszezer forint kell sürgősen.” Múlt héten sportcipőt kellett venni. Hatvanezerből? Nevetséges. Egy kamasznak egy normális farmer kerül ennyibe.
Eszter rosszallóan csóválta a fejét.
— A volt férjed láthatóan valahol évekkel ezelőtt megrekedt. Egy nagyvárosban hatvanezer forint egy tinédzserre nem élet, legfeljebb túlélés. És még ő akar beszámolókat kérni? Ő mikor számol el az idejével, a figyelmével, a szeretetével?
— Szerinte ebből a pénzből magamnak veszek bundát — sóhajtott Nóra.
— Tudod mit, Nórikám? Te elképesztően erős vagy. Nem is értem, hogyan bírod ezt ilyen régóta — mondta Eszter, majd elővette a telefonján a számológépet. — Egy gyerek megélhetési minimuma most nagyjából kétszázezer forint havonta. Ő ennek a harmadát sem adja. És még neki áll feljebb.
Az évek lassan múltak, mint egy széles folyó, amely közben kisimítja a part éles köveit. Nóra aprólékosan, lépésről lépésre rakta össze az új életét. Minden munkanap újabb lépcsőfok volt a pályáján, minden megtanult feladat egy későbbi lehetőség alapja. Amikor végül megkapta az „szenior menedzser” feliratú névtáblát, nem ujjongott. Inkább csendes, mély elégedettség töltötte el: tudta, hogy tisztességes munkával jutott idáig.
A fizetése már elég volt ahhoz, hogy ne kelljen minden egyes forintot méricskélnie. Az a havi hatvanezer, amely Zoltántól érkezett, többé nem fullasztó kényszerként nehezedett rá, inkább kellemetlen, de elviselhető tétellé zsugorodott a családi költségvetésben. Nóra továbbra is elküldte neki az értesítéseket Benedek plusz kiadásairól: iskolai dolgokról, ruháról, tanszerekről. Válaszul legtöbbször néma csendet kapott, néha pedig epés, sértett üzenetek sorát. Ő csak vállat vont, képernyőképet készített, és mindent elmentett egy Zoltán nevű mappába. Ha a férfi saját magát akarja emészteni, tegye.
Zoltán élete eközben egyre inkább torzképe lett azoknak az elveknek, amelyekre olyan büszke volt. Kingával töltött első éveiben még úgy érezte, végre olyan háztartásban él, ahol ésszel bánnak a pénzzel. Ugyanazt a kíméletlen spórolást vezette be, amelyet korábban is vallott: a legolcsóbb élelmiszerek kerültek az asztalra, a gyerekek ruháit „majd belenőnek” alapon vették, a szórakozásra pedig szinte teljes tilalom vonatkozott. „Mineket költenénk ostobaságokra, amikor félretehetünk valami igazán fontosra?” — magyarázta Kingának, aki eleinte bólintott, és takarékos előrelátásnak hitte a férfi makacsságát.
Csakhogy az a bizonyos „fontos dolog” soha nem érkezett el. Kinga lakása, amelynek részleteit már jóval Zoltán megismerése előtt is becsülettel fizette, évről évre lehangoltabbá vált. A bútorok recsegtek, mállottak, a tapéta itt-ott cafatokban vált le a falról, a háztartási gépek sorra öregedtek ki, de pótlásuk mindig elmaradt. Kinga gyerekei, ahogy kamaszodni kezdtek, egyre jobban szégyellték meghívni az osztálytársaikat. Ha egy-egy kolléga véletlenül mégis betért hozzájuk, udvariasan hallgatott, de a tekintetek mindent elárultak: végigsiklottak a kopott felületeken, a kifakult textileken, a megfáradt szobákon.
Kinga szülei is egyre nehezebben rejtették el döbbenetüket, amikor meglátogatták a lányukat.
— Kinga, kicsim — kezdte óvatosan az édesanyja, és lassan körbepillantott.