Ezt nevezik annak, hogy az ember szülőként szereti a gyerekét.
— Ennyi pénz ceruzákra meg apróságokra? — horkant fel Zoltán jeges gúnnyal. — Legalább hazudnál ügyesebben! Komolyan mondom, életem egyik legnagyobb hibája volt, hogy valaha összekötöttem veled az életem. Te magad vagy a két lábon járó anyagi csőd!
Benedek közben egészséges, eleven kisfiúvá cseperedett. Zoltán azonban semmiféle vágyat nem mutatott arra, hogy valódi kapcsolatot tartson a fiával. A kötelező tartásdíjat ugyan utalta, de nagyjából itt ki is merült az apai szerepe. Idővel feleségül vett egy kétgyermekes asszonyt, és azokat a gyerekeket kezdte sajátjaként emlegetni, miközben a vér szerinti fiáról mintha teljesen megfeledkezett volna. Az „új” gyerekek gyorsan ráéreztek, mivel lehet levenni a lábáról: apának szólították, hízelegtek neki, Zoltán pedig ettől fontosnak érezte magát, és bőkezűen költött rájuk.
Nóra nem panaszkodott. Ha csak rajta múlik, már régen minden szálat elvágott volna a volt férjével. Felmerült benne az is, hogy megpróbálja megfosztatni Zoltánt a szülői jogaitól, de valójában nem volt hozzá elég erős alapja. Tartásdíjhátralék nem keletkezett, a pénz rendre megérkezett, a gyerek életét Zoltán nem tette tönkre nyíltan — egyszerűen csak úgy viselkedett, mintha Benedek nem is létezne.
Egy este Nóra a szokásosnál később ért haza a munkából. Amikor belépett, az édesanyját találta a nappaliban. Az asszony az ölében tartotta a csendes, bágyadt Benedeket, és gyengéden simogatta a kisfiú haját. A gyerek vastag plédbe volt bugyolálva, az arca pirosan égett.
— Lázas, kislányom — mondta halkan az anyja. — Csúnyán köhög, olyan ugatósan. Hívtál már orvost?
— Még nem, most értem haza. Benedek, kincsem, édesem, hogy vagy? — Nóra letérdelt melléjük, és az arcát a kisfiú forró homlokához érintette.
Benedek négyéves volt, amikor igazán komolyan megbetegedett. A köhögése óráról órára rosszabb lett, rohamokban tört rá, a láza pedig makacsul nem akart lemenni. Nóra rémülten vitte egyik vizsgálatról a másikra. A gyerekorvos végighallgatta a tüdejét, majd összevonta a szemöldökét.
— Erős hörgőszűkület alakult ki. Azonnal antibiotikumra és inhalálásra lesz szükség.
— Doktor úr, az injekciókra allergiás. Nem lehetne inkább szirup formájában?
— Rendben, megoldható. De az inhalálás elengedhetetlen, naponta ötször. Van otthon porlasztójuk?
— Nincs ilyen készülékünk.
Az orvos egy pillanatra félrenézett, mintha nem szívesen mondaná ki, amit gondol.
— Nézzen körül az interneten. Néha lehet bérelni is ilyen gépet.
Nóra azonban úgy döntött, nem vár és nem kockáztat: megveszi a készüléket. A gyógyszerek már így is szinte kiürítették a pénztárcáját, de a porlasztóra azonnal szükség volt. Írt Zoltánnak.
„Szia, Zoli. Benedek nagyon beteg, obstruktív hörghurutot állapítottak meg nála. Az orvos sürgős inhalálást írt elő. Kérlek, utalj pénzt porlasztóra, nagyjából 10 000 Ft kellene, vagy vedd meg te. A fiad egészségéről van szó.”
Néhány perc múlva rezegni kezdett a telefon. Zoltán hívta, és már az első szavain hallatszott, hogy tombol.
— Szerinted nekem pénznyomdám van otthon? Elegem van belőled, komolyan! Várd meg a tartásdíjat, abból aztán megveszel, amit akarsz! Most nincs pénzem. Nem fog összedőlni a világ!
— Zoltán, három napot nem várhatunk! Nehezen kap levegőt! Ez a saját fiad egészsége!
— Mondtam, hogy nincs pénz! Két másik gyereket is el kell tartanom! Oldd meg végre egyedül a bajaidat!
Azzal bontotta a vonalat.
Ez a ridegség volt az utolsó csepp a pohárban. Nóra haragja nem hangos kitörés volt, hanem hideg és pontos elhatározás. „Rendben — gondolta vasfegyelemmel. — Innentől kezdve hetente fogok pluszpénzt kérni. Ha küld, jó. Ha nem, legalább ő is idegeskedjen egy kicsit.”
A porlasztót végül a nagyszülők vették meg.
— Vidd csak, lányom, vegyetek meg mindent, ami kell — mondták. — Csak gyógyuljon meg az unokánk.
Zoltán eközben otthon fel-alá járkált a szobában.
— Ez már tűrhetetlen! Hat éve fizetek! Havonta hatvanezer forintot! Ez már milliós összeg! Ennyi pénzből egy tisztességes autót is lehetne venni! Mégis hová tünteti el?
A mostani felesége, Kinga készségesen bólogatott.
— Zolikám, beszélj egy jogásszal. Mondja meg valaki, hogyan lehet rákényszeríteni a volt feleségedet, hogy minden fillérrel elszámoljon. Te vagy az apja, jogod van számlákat kérni!
— Lehet, hogy igazad van. Csak hol kapok ingyen tanácsot? Felesleges kiadásokra most igazán nincs szükségem.
Gabriella már éppen a papírjait rendezte, és indulni készült, amikor kopogtak az ajtón.
— Szabad? Tanácsot szeretnék kérni.
— Jöjjön be. Miben segíthetek?
Egy kissé elhanyagolt külsejű férfi lépett be sapkában, pedig odakint kellemes, meleg májusi idő volt.
— A konzultáció mennyibe kerül? Most nem állok túl jól anyagilag.
— Ha egyszerű kérdésről van szó, az első tanácsadás díjmentes — felelte Gabriella.
A férfi erre megkönnyebbülten leült, nagy levegőt vett, és belekezdett abba, amiért érkezett.