A konyha felől ekkor előkerült Gábor is: arca lángvörös volt, inge a hátára tapadt, és kétségbeesetten próbált a teste mögé rejteni egy odaégett serpenyőt, benne valami felismerhetetlen, félkész bolti étellel.
— És Nóra hol van? Meg egyáltalán, hol az ebéd? — kérdezte Erika szigorú hangon, miközben végignézett az üres nappalin.
— Ő… elutazott — motyogta Gábor, és inkább a padlót bámulta.
A rokonság azonnal morajlani kezdett. Az egyik nagynéni gúnyosan fel is nevetett:
— Gáborkám, telefonban még azt mesélted, hogy mindent te intézel! Mi meg azt hittük, te vagy itt a ház ura. Ehhez képest még egy szelet kenyeret sem sikerült felvágnod!
Nagyjából egy órával később befutott egy futár a legközelebbi éjjel-nappali kifőzdéből. Az asztalra három horpadt pizzásdoboz került, bennük meglehetősen kétes külsejű pizzával, mellé pedig két műanyag tálcányi szomorkás, széteső tekercs. Ezért a kétségbeesett mentőakcióért Gábor a saját félretett pénzének jó részét kénytelen volt odaadni.
A vendégek ott ültek a rögtönzött lakoma körül, és lenéző arccal piszkálták műanyag villával a kihűlt pizzát. Közben egyre nyíltabban osztották ki Gábort. Erika arca bíborszínűre váltott a szégyentől: a nővérei és rokonai előtti diadalmas bevonulásából látványos, mindenki előtt zajló kudarc lett. Engem már senki sem emlegetett hibásként. A szemrehányások teljes súlya arra zúdult, aki olyan nagy hangon vállalta a szervezést.
— Ilyen szégyent én még életemben nem láttam — jelentette ki hangosan az egyik nagynéni, miközben felállt az asztaltól. — Menjünk haza. Itt szemmel láthatóan senki sem készült a fogadásunkra.
Estére a lakás teljesen kiürült. Gábor a kanapén ült, két kezébe temetett fejjel. Márk, a macska, mintha csak együtt érezne vele, halkan dörgölőzött a lábához.
Én vasárnap este tértem haza, kipihenten, nyugodtan, friss fejjel. Odabent csend fogadott. Gábor nem szólt semmit. Nem jöttek többé szemrehányások, nem hangzott el egyetlen mondat sem a „női kötelességről”. Erika sem hívott fel sem aznap, sem a következő két hónapban. A határvonal egyszer és mindenkorra meghúzódott — nyilvánosan, világosan, visszavonhatatlanul.
Kedves nők, soha ne cipeljétek magatokra mások könnyelmű ígéreteinek terhét. Hagyjátok, hogy a felnőtt emberek maguk viseljék a saját nagyzolásuk következményeit. Abban a pillanatban, amikor nem vagytok többé kényelmes kis fogaskerekek valaki más becsvágyának gépezetében, az a szerkezet nagyon gyorsan akadozni kezd. És a megalkotója hirtelen megtanulja tiszteletben tartani a ti időtöket is. A legfontosabb csupán annyi: tudni kell időben kimondani, hogy „nem”, aztán könnyű szívvel elindulni a saját dolgunkra.