A törvény előtt asszony lennél, hivatalos feleség. Gondolj úgy rá, mintha nem szerelemből köttetne a házasság, hanem a helyzet kényszere hozná így. Cserébe mindössze egyetlen dolgot kérek: erről a beszélgetésről senkinek sem beszélhetsz.
— Várjon csak, Péter… És Márk? Ő mit szól ehhez?
Péter arcán fáradt, szomorú mosoly suhant át.
— Azt feleli, neki teljesen mindegy. Én pedig azt mondtam neki, hogy nehézségeim vannak: az üzlet körül is, az egészségemmel is… A lényeg számára az, hogy legyen egy felesége. Valódi, hivatalos. Márk mindig hitt nekem. Nevezhetjük ezt kegyes hazugságnak is.
Amikor Péter távozott, Anna még hosszú ideig ugyanabban a pózban ült. Belül minden lázadt benne, harag és megalázottság kavargott a mellkasában. Mégis, a férfi nyíltsága, az a különös, szinte kétségbeesett őszinteség valamelyest tompította az ajánlat kegyetlen élét.
Ha jobban belegondolt… ő vajon meddig menne el Lilláért?
Bármeddig.
És Péter? Ő is apa volt. Ő is a fiát próbálta megmenteni.
A munkaideje még le sem járt, amikor megszólalt a telefonja.
— Annám, gyere azonnal! Lillának rohama van! Nagyon csúnya!
— Már indulok! Hívjátok a mentőt!
Szinte egyszerre ért a házhoz a mentőautóval. A kapuban kapkodva állt meg, alig kapott levegőt.
— Hol volt eddig, anyuka? — mordult rá az orvos szigorú tekintettel.
— Dolgoztam… — préselte ki magából Anna.
A roham valóban ijesztően erős volt. Lilla apró teste görcsösen feszült, Anna pedig tehetetlenül szorította ökölbe a kezét.
— Nem kellene bevinni a kórházba? — kérdezte bizonytalan hangon.
Az ügyeletes orvos, aki most először járt náluk, kimerülten legyintett.
— Minek? Ott sem tudnak többet tenni érte. Csak felzaklatják a gyereket. Inkább Budapestre kellene eljutniuk, egy rendes klinikára, jó szakemberekhez.
Negyven perc múlva a mentősök elmentek. A lakásban nyomasztó csend maradt utánuk.
Anna ekkor elővette a telefonját, megkereste Péter számát, és tárcsázott.
— Elfogadom — mondta, amint a férfi beleszólt. — Lillának megint rohama volt.
Másnap útnak indultak.
Péter személyesen érkezett értük, egy fiatal, kifogástalanul borotvált férfi kíséretében, aki valószínűleg a sofőrje vagy a segítője lehetett.
— Anna, csak azt pakoljátok össze, amire feltétlenül szükségetek van — mondta Péter. — Ami hiányzik, azt majd megvesszük.
Anna némán bólintott.
Lilla tágra nyílt szemmel bámulta az autót. Hatalmas volt, fényes, mintha nem is az ő utcájukba való lenne.
Péter leguggolt elé.
— Tetszik?
— Nagyon! — lelkendezett a kislány.
— Akarsz elöl ülni? Onnan mindent sokkal jobban látsz.
— Tényleg lehet? Nagyon szeretnék!
Lilla az anyjára pillantott, engedélyt várva.
— A rendőrök meglátják, és megbüntetnek minket — szólt rá Anna szigorúan.
Péter jóízűen felnevetett, majd szélesre tárta az ajtót.
— Ülj csak be, Lilla! Ha valaki büntetni akarna, majd mi elbeszélgetünk vele.
Ahogy közeledtek a házhoz, Anna szorongása egyre erősebb lett. A gondolatok egymást kergették a fejében.
„Istenem, mit művelek? Mi van, ha Márk kiszámíthatatlan? Ha durva? Ha veszélyes?”
Péter mintha megérezte volna a benne növekvő félelmet.
— Anna, próbálj megnyugodni. Az esküvőig még egy teljes hét van. Ha meggondolod magad, bármikor visszaléphetsz. És még valami… Márk alapvetően jó ember. Értelmes, tisztességes fiú. Csak valami nagyon eltört benne. Hamarosan magad is látni fogod.
Anna kiszállt az autóból, aztán kisegítette Lillát is. Amikor azonban felnézett az épületre, egy pillanatra mozdulni sem tudott. Ez nem egyszerű ház volt, hanem valóságos kastély. Lilla sem bírta magában tartani az ámulatát.
— Anya, mostantól mesében fogunk lakni?
Péter felnevetett, és könnyed mozdulattal a karjába kapta a kislányt.
— Tetszik neked?
— Nagyon-nagyon!
Az esküvőig Anna és Márk csupán néhányszor találkoztak, többnyire a közös vacsoráknál. Márk alig nyúlt az ételhez, beszélni pedig szinte egyáltalán nem beszélt. Ott ült az asztalnál, de olyan volt, mintha csak a teste lenne jelen, a gondolatai pedig valahol messze, elérhetetlen távolságban bolyonganának. Anna lopva figyelte. A fiú vonásai szépek voltak, mégis betegesen sápadtnak tűnt, mintha hosszú ideje nem érte volna napfény. Anna érezte rajta, hogy ő is fájdalmat hordoz magában. Ezért különösen hálás volt neki, amiért egyetlen szóval sem hozta szóba a közelgő házasságot.
Az esküvő napján Anna körül mindenki úgy sürgött-forgott, mintha egy egész hadsereg készült volna egyszerre. A menyasszonyi ruhát csak előző nap hozták meg.