Vagy csupán mindenkinek megfelelt, hogy ő mindig kéznél van?
— Eszter, hozd már be a meleget! — hallatszott Gábor hangja az asztal felől.
Eszter lassan feltápászkodott. Abban a pillanatban úgy billent meg alatta a padló, mintha valaki oldalról meglökte volna, és kénytelen volt megkapaszkodni a szék támlájában.
— Mi van már megint? — kérdezte Gábor ingerülten. — Csak ne kezd rá, jó?
És akkor valami odabent egyszerűen elpattant. Nem látványosan, nem hangos összeomlással, nem teátrális jelenetként. Csak hirtelen elviselhetetlenné vált minden. Eszter végignézett az asztalon, a vendégeken, a nehéz, majonézes salátákon, Mária elégedett arcán, aztán a férjén, aki még most sem aggodalommal figyelte, hanem bosszúsággal, mintha Eszter nem ember volna, hanem egy kellemetlen akadály az ünnep útjában. A következő pillanatban, saját magát is meglepve, visszaereszkedett a székre, és sírni kezdett. Először csak halkan, szinte hangtalanul, de aztán a könnyek megállíthatatlanul törtek elő belőle: csúnyán, kapkodva, őszintén, minden megszokott önfegyelem nélkül.
Az asztal fölé súlyos, fojtogató csend telepedett.
— Jézusom… — motyogta Júlia zavartan.
Mária tért magához elsőként.
— Na, tessék, kezdődik… Muszáj a vendégek előtt szégyent hozni ránk?
Eszter felnézett rá a könnyektől nedves szemével, és hosszú évek után először nem szégyent érzett. Csak egy feneketlen, kimerítő ürességet. Aznap este pedig véletlenül meghallott egy beszélgetést, amely után már képtelen volt ugyanúgy nézni a férjére, mint korábban.
Estére a lakás végre lassan kiürült. A rokonok hangosan készülődtek az előszobában, csizmát húztak, állva még bekaptak egy utolsó szelet tortát, és egymásnak ígérgették, hogy „ezt majd valamikor meg kell ismételni”. Mária, aki addigra elfáradt ugyan, de az ünnepléssel szemmel láthatóan elégedett volt, már lágyabb hangon búcsúzkodott, sőt többször is megjegyezte, hogy „azért minden méltó módon lezajlott”. Mintha nem családi születésnapról lett volna szó, hanem valami jól sikerült ellenőrzésről. Eszter szinte semmit nem fogott fel a szavaikból. Az asztalnál történtek után már közömbössé vált számára, ki mit gondol róla. Gépszerűen szedte össze a tányérokat, rakta őket a mosogatóba, és csak egyetlen kívánság lüktetett benne: menjenek el végre mind.
A feje hasogatott. A láza mintha még magasabbra kúszott volna; az arca égett, a keze viszont jéghideg volt. De nem ez volt a legrosszabb. Sokkal ijesztőbbnek tűnt az a belső üresség, amely nehéz és ragadós masszaként ült meg benne, akár a decemberi latyak. Amikor az utolsó vendégek mögött is becsukódott az ajtó, Gábor bosszúsan kifújta a levegőt, és elkezdte összeszedni az üres üvegeket.
— Hát ez aztán remek volt — morogta. — Szép kis műsort rendeztél.
Eszter némán pakolta egymásra a tányérokat.
— Hallod egyáltalán, amit mondok?
— Hallom.
— Tényleg muszáj volt mindenki előtt bőgni?
Eszter a kelleténél kicsit erősebben tette le a tányért a mosogatóba. A porcelán tompán megcsörrent.
— És neked muszáj volt már reggel óta ordítani velem?
Gábor úgy nézett rá, mintha valami teljes képtelenséget hallott volna.
— Uramisten, már megint ez… Én csak annyit mondtam, hogy kelj fel. Ebből most tragédiát kell csinálni?
Eszter nem válaszolt. Abban a pillanatban ugyanis valami rémisztő világossá vált számára: Gábor tényleg nem fogta fel, hogy rosszat tett. Nem színlelt, nem mentegetőzött, nem játszotta a sértettet — őszintén normálisnak tartotta, ahogy viselkedett. A szobából ekkor kilépett Dóra, a fejhallgató a nyakában lógott.
— Anya, feküdj le végre — mondta halkan. — Elmosogatok én.
— Nem kell — vágta rá Gábor automatikusan. — Inkább a leckéddel foglalkozz.
Dóra lassan az apja felé fordult.
— Alig áll a lábán.
— Jaj, hagyjuk már. Ne fújd fel te is.
Dóra láthatóan mondani akart valamit, de aztán az anyjára pillantott, összeszorította a száját, és szó nélkül visszament a szobájába.
Fél óra múlva Eszter végre eljutott a hálóig. Ruhástul rogyott le az ágyra, és lehunyta a szemét. A konyhából Gábor és Mária hangja szűrődött be; az anyósa még ott maradt „segíteni elpakolni”, bár a segítsége rendszerint kevesebbet ért, mint amennyi zajjal járt. Eszter eleinte nem figyelt oda. Csak feküdt, érezte, ahogy lüktet a koponyája, aztán egyszer csak meghallotta a saját nevét.
— Teljesen ellustult — mondta Gábor fáradt, ingerült hangon. — Régen normális volt.
— Persze hogy ellustult — kapott rá azonnal Mária. — Túl engedékeny lettél vele. A nőket nem szabad ennyire elengedni.
Eszter mozdulatlanná dermedt.
— Hogy én engedékeny? — horkant fel Gábor. — Már lassan egy szót sem merek szólni. Rögtön tragédia lesz belőle.
— Mert túl sok mindent megengedtél neki. Először az a nevetséges karrierje, aztán ez az otthonról végzett munka. Egy nőnek a családját kellene ellátnia, nem egész nap a gép előtt ülnie.
— Ugyan, miféle munka az… Aprópénz.
Eszter lassan kinyitotta a szemét. Aprópénz. Hirtelen maga előtt látta a két évvel korábbi időszakot, amikor éppen az ő keresete tartotta őket felszínen, miután Gábort elküldték a szervizből. Eszébe jutottak az éjszakák, amikor plusz megbízásokat vállalt, a törlesztőrészletek, amelyeket ő fizetett, és az is, hogyan hazudta Dórának, hogy „apa most csak átmenetileg pihen egy kicsit”.
— A legfontosabb, Gáborkám, hogy ne hagyd, hogy a nyakadba üljön — folytatta Mária. — Manapság a nők nagyon gyorsan elkanászodnak. Egyszer mutatsz gyengeséget, és vége.
Eszter a plafont bámulta, és úgy érezte, valami lassan porladni kezd benne. Nem is fájt igazán. Inkább olyan volt, mintha egy régi ház omlana össze, amelyben túl sokáig lakott. Váratlanul felvillant benne egy emlék: Dóra akkor még csak három hónapos volt, Eszter alig aludt, a kislány éjszakánként sírt, kevés volt a teje, ő maga pedig árnyékként vánszorgott a lakásban. Egy különösen nehéz éjszaka után reggel a konyhaasztalnál ülve aludt el, és Mária hangjára ébredt: „A mi időnkben a nők nem estek szét egyetlen gyerek után.” Eszter akkor a kimerültségtől sírva fakadt, Gábor pedig csak fintorgott: „Na, elég legyen már a nyavalygásból.”
Miért tűrte mindezt? A kérdés most először jelent meg benne teljes erővel, tisztán, hangosan, a szokásos önigazolások nélkül. Régebben mindig azonnal akadt rá válasz: a családért, a lányáért, a békességért, mert „mások is így élnek”. Most azonban ezek a magyarázatok egyszerre üresnek és kopottnak tűntek. A konyhában megcsörrent egy csésze.
— Emlékszel, milyen volt régen? — nevetett fel halkan Mária. — Mindig igyekezett a kedvedben járni. Süteményt sütött, csinosan várt haza.
— Hát… akkor még másféle nő volt — felelte Gábor.
Eszter torkába valami nehéz szorult. Nem könny volt ez, hanem sérelem. Az a régi, sokéves, mélyre nyomott sérelem, amelyet mindig igyekezett eltemetni magában. Eszébe jutott, hogyan mondott le az előléptetésről a család miatt, hogyan adta el a nagymamájától örökölt kis nyaralót, hogy Gábor műhelyt nyithasson egy barátjával, és hogyan állt a tűzhely mellett egy héttel a császármetszés után, mert „egy férfinak rendes étel kell”. És valójában senki sem fogta le a kezét, senki sem kényszerítette nyíltan. Csak minden alkalommal éreztették vele: egy jó feleség pontosan így viselkedik.
Eszter lassan felült az ágyon. A mellkasában egyszerre lett forróság és súly. Az ajtó túloldalán Gábor már nevetett valamin az anyjával, könnyedén, nyugodtan, mintha nem lettek volna ott Eszter könnyei, a láza, az egész borzalmas nap. És akkor még egy gondolat hasított belé: ha ő most egyszerűen eltűnne, egy hét múlva megszoknák. Mária találna magának új bűnbakot, Gábor pedig az ismerőseinek panaszkodna az „hisztérikus feleségére”. Az élet menne tovább. Csakhogy ebben az életben ő maga már nagyon régen nem volt jelen igazán.
Késő este, amikor Mária végre elment, Gábor benézett a hálóba.
— Eszel valamit?
— Nem.
— Ahogy gondolod. Aztán majd megint gyomorpanaszokkal járkálunk orvoshoz.
Már fordult volna ki, amikor Eszter váratlanul megszólalt:
— Holnap nem fogok főzni.
Gábor visszanézett rá.
— Ezt hogy érted?
— Pontosan úgy. Rosszul vagyok.
Néhány másodpercig némán bámulta, aztán röviden, dühösen felnevetett.
— Na, szép. Teljesen elszálltál magadtól.
És Eszter sok év után először válaszolt neki valódi ellenállással a hangjában:
— Nem vagyok a bejárónőd.
A mondat után olyan csend lett, hogy szinte ijesztőnek hatott.
A következő napokban különös némaság ült a lakáson. Nem békés csend volt ez, hanem feszült, nehéz hallgatás, mint egy áram alatt lévő drót. Eszter mondata után Gábor mintha bezárkózott volna valami makacs védekezésbe. Már nem kiabált, nem csapott nagy jeleneteket, de ez talán még rosszabb volt: röviden, szárazon, összeszorított foggal beszélt vele, máskor pedig tüntetően úgy tett, mintha Eszter ott sem lenne. Eszter ekkor vette észre először, milyen hangos tud lenni a hallgatás. Reggel Gábor szándékosan csörömpölt a bögrékkel a konyhában. Este teljes hangerőre kapcsolta a tévét. Ha Eszter belépett a szobába, elnémult. Ha kérdezett tőle valamit, úgy felelt, mintha már puszta létezése is sértené.
— Vacsorázol? — kérdezte tőle egyik este.
— Nem tudom. Úgy tűnik, mostantól az ilyen kérdéseket is nekem kell egyedül eldöntenem.
Közben nem is nézett rá, csak a telefonját bámulta. Régebben Eszter azonnal magyarázkodni kezdett volna, békítgette volna, kereste volna a megfelelő mondatokat, amelyekkel elsimíthatja a feszültséget. Most azonban nem maradt ereje erre. A betegség lassan engedett, a láz visszahúzódott, de belül valami jeges kimerültség maradt utána. Mintha első ízben látta volna a saját életét a megszokott önáltatás fátyla nélkül.
A rokonok miatt különösen nehéz volt. Mária természetesen nem tudott hallgatni, így már a születésnap utáni napon megindultak a telefonhívások.
— Eszterkém, miért készíted ki szegény férjedet? — kérdezte Erzsébet olyan hangon, amelyben egyszerre volt részvét és ítélet. — Tudod, milyenek manapság a férfiak… Meg kell őket becsülni.
Később Gábor unokatestvére, Júlia hívta.
— Ugyan már, minek kellett ezt ekkorára fújni? Minden családban vannak viták. A lényeg, hogy az ember ne vigye ki a szennyest az utcára.
Estére Máriától is érkezett egy üzenet: „Egy családot szétrombolni könnyű. Ahhoz nem kell nagy ész.” Eszter sokáig nézte a telefon kijelzőjét, aztán egyszerűen lenémította. A legijesztőbb az volt, hogy régen ő maga is pontosan ilyen mondatokat mondott volna másnak: tűrj, ne élezd a helyzetet, legyél okosabb, a férjed nem iszik, nem jár félre, hát mi kell még? Ezek a frázisok éveken át keringtek körülötte, mint régi, megakadt lemezek, és ő hitt bennük. Őszintén hitt bennük, egészen addig, amíg egyszer meg nem értette: attól még nem jó férj valaki, hogy nem üt.
Dóra ezekben a napokban szinte egyáltalán nem beszélt az apjával. Egy-két szavas válaszokat adott, bezárkózott a szobájába, és csak akkor ült le vacsorázni, amikor a többiek már végeztek. Gábort ez egyre jobban dühítette.
— Szépen ellenem fordítottad a gyereket — vetette oda egyik este.
Eszter felemelte a tekintetét a laptopról.
— Én senkit nem fordítottam senki ellen.
— Persze. Csak úgy magától alakult így minden.
— Eszedbe jutott már, hogy talán ő maga is látja, mi történik?
Gábor hirtelen eltolta maga elől a tányért.
— Ugyan mit lát? Azt, hogy az apja dolgozik, mint egy igásló? Hogy én viszem a hátamon ezt a családot?
Eszter fáradtan megdörzsölte a halántékát.
— Egy családot nem lehet egyedül cipelni, Gábor. Nem liszteszsákokról beszélünk.
A férfi gúnyosan elmosolyodott.
— De szépen megtanultál beszélni. A barátnőidet hallgattad túl sokat?
Eszter nem szólt semmit, bár azonnal tudta, kire céloz. Andrea valóban majdnem mindennap felhívta. Még az egyetemről ismerték egymást, de az utóbbi években ritkán találkoztak. Gábor ki nem állhatta Andreát; mindig úgy emlegette, mint „az elvált nőt, aki csak rossz hatással van másokra”.
— Te teljesen kizsigerelted magad, Eszter — mondta Andrea néhány nappal korábban. — Amikor megláttalak azon a születésnapon, olyan voltál, mint egy árnyék.
— Minden rendben.