Eszter még teljes sötétségben riadt fel arra, hogy rázza a hideg. Nem egyszerűen borzongott: úgy remegett, mintha valaki belülről, apró, dühös ütésekkel kalapálná a csontjait. A torka égett és kapart, a feje ólomsúlyúnak tűnt, mintha átvirrasztott volna egy egész éjszakát, a szemhéja mögött pedig kellemetlen lüktetés dobolt. Nagy nehezen feltámaszkodott a könyökére, és a telefonjára pillantott. Fél hat múlt pár perccel. Odakint decemberi sötétség ült az udvaron; néhány autó komótosan araszolt a latyakos, fellazult hóban, a szemközti lámpa sárgán pislákolt, mintha már az is feladni készülne. Eszter visszahanyatlott a párnára, lehunyta a szemét. A konyha felől ekkor már csapkodó szekrényajtók zaja hallatszott: Gábor felkelt.
Aznapra családi ünnepséget terveztek. Harminc ember az asztal körül, az anyósa kerek évfordulója. A rokonság a város minden pontjáról készült hozzájuk, és az elmúlt három napban a lakás inkább emlékeztetett egy olcsó vendéglő hátsó konyhájára, mint otthonra: fazekak, bevásárlószatyrok, műanyag dobozok, végtelen étellisták, saláták, beszerzések, vasalt abroszok, telefonhívások és szüntelen rohanás mindenütt. Eszter alig aludt valamit. Előző este is majdnem éjfélig rakosgatta a lazacos falatkákat, mert Mária ki nem állhatta a bolti változatot. Valószínűleg akkor roppant meg végleg a szervezete.
Az éjjeliszekrényen álló pohár víz után nyúlt, de annyira reszketett a keze, hogy a víz fele a takaróra löttyent. Halkan elkáromkodta magát, aztán lehunyta a szemét. Minden porcikája fájt. Csak egyetlen dologra vágyott: feküdni, csendben, mozdulatlanul. A hálószoba ajtaja azonban hirtelen, kopogás nélkül kivágódott.
– Te meg miért heverészel még mindig? – Gábor hangja ingerülten csattant, mintha Eszter szándékosan okozott volna neki valami kellemetlenséget.
Eszter lassan felé fordította a fejét. A férje már felöltözve állt az ajtóban: melegítőnadrágban, régi pólóban, gyűrött, mogorva arccal. Olcsó három az egyben kávé és cigaretta szaga áradt belőle.
– Gábor… azt hiszem, lázas vagyok – mondta rekedten. – Egész éjjel rázott a hideg.
A férfi még közelebb sem lépett hozzá.
– Most találtad ki, te szerencsétlen, hogy pont az ünnepség előtt betegszel meg? És akkor ki fog főzni? Kelj fel, de azonnal!
Azzal teljes erőből belerúgott az ágy lábába. A matrac megremegett, Eszter egész testében összerándult. Nem fájt, hiszen nem őt találta el, mégis valami hideg és szorító érzés húzódott össze benne. Nem tudta eldönteni, a megaláztatástól-e, vagy attól, hogy teljesen tehetetlennek érezte magát.
– Tényleg nagyon rosszul vagyok… – próbálta újra.
– Mindenki rosszul van. Anyámnak egyszer van ilyen jubileuma az életben. Azt hiszed, nekem könnyű? Tegnap este tizenegyig cipekedtem a boltban.
Már emelte is a hangját. Eszter pontosan ismerte ezt a tónust. Ha most vitába száll vele, abból olyan veszekedés lesz, amit az egész ház hallani fog, aztán Mária is korábban érkezik majd, és biztosan hozzáteszi a magáét: „bezzeg a mi időnkben az asszonyok lázasan is mentek kapálni”. Eszter lassan felült. A szeme előtt rögtön fekete pöttyök kezdtek úszni.
– Na ugye – morogta Gábor, mintha egy apró csatát máris megnyert volna. – Semmi bajod. Nem halsz bele.
Kiment, az ajtót pedig úgy csapta be maga mögött, hogy beleremegett a tok. Eszter néhány másodpercig mozdulatlanul ült az ágy szélén. Aztán kitapogatta az éjjeliszekrény fiókjában a lázmérőt. Harminckilenc egész egy. Szinte közömbösen bámulta a számokat; még csak meg sem lepődött. Az utóbbi években úgy érezte, mintha a teste állandóan az utolsó tartalékaiból működne: hol a vérnyomása ingadozott, hol álmatlanság gyötörte, hol migrén döntötte le. Betegnek lenni azonban nem lehetett. Ebben a családban egyszerűen nem létezett olyan jog, hogy ő gyenge legyen.
A konyhában megint valami nagyot csörrent.
– Eszter! Hol van a borsókonzerv?!
Behunyta a szemét. Nem akart felkelni. Arra vágyott, hogy egyszer, legalább egyetlenegyszer valaki azt mondja neki: „Maradj ágyban, majd én elintézem.” Nem bosszankodva, nem szívességként, hanem egyszerű, emberi természetességgel. Csakhogy a tizennyolc évnyi házasságuk alatt ilyesmi egyszer sem történt.
Tíz perc múlva mégis megjelent a konyhában, magára húzva a régi kardigánját. A lábai mintha vattából lettek volna, a piruló hagyma szagától pedig azonnal émelyegni kezdett. A konyha olyan állapotban volt, mintha csata dúlt volna benne: az asztalon felaprított zöldségekkel teli tálak sorakoztak, mellettük szupermarketes zacskók, majonéz, zöldfűszerek, felnyitott konzervek. A hűtőszekrény ajtajára Mária kézírásával írt lista volt kitűzve: „Franciasaláta, majonézes hering, mimózasaláta, kocsonya, falatkák, kacsa, tortát elhozni 14:00-kor.” Mellette vastag betűkkel odafirkantva: „ÉS NE FELEJTSD EL A CITROMOT A HALHOZ” – mintha az a citrom tartaná egyben az egész ünnepet.
Gábor a tűzhelynél állt, és dühösen kavargatott valamit a serpenyőben.
– Hol a borsó? – kérdezte újra.
Eszter szó nélkül kinyitotta az alsó szekrényt, kivette a konzervet, és odatette elé.
– Normálisan már nem is tudsz válaszolni? – mordult rá a férje. – Mindig ezzel a mártírképpel mászkálsz.
Eszter nem felelt. Csak letette a dobozt az asztalra, és megkapaszkodott a pult szélében, mert a padló hirtelen meglódult a talpa alatt. Ebben a pillanatban lépett be a konyhába Dóra, álmosan, kinyúlt pólóban, telefonnal a kezében. Már nyitotta volna a száját, de elhallgatott, és figyelmesen végigmérte az anyját.
– Anya, miért vagy ilyen sápadt?
– Semmi baj – vágta rá Eszter gépiesen.
Dóra közelebb ment hozzá, majd hirtelen a homlokához érintette a tenyerét.
– Te tűzforró vagy!
– Jaj, Istenem, már kezdődik is – vetette oda Gábor ingerülten. – Ne dramatizáld túl.
– Hogyhogy ne dramatizáljam? Lázas!
– És akkor most mi legyen? A vendégek főzzenek maguknak?
Ezt teljes komolysággal mondta. Nem viccelt, nem szégyellte magát, még csak nem is érezte furcsának. Dóra lassan leengedte a kezét.
– Te normális vagy egyáltalán?
A konyhára csend borult. Gábor élesen felé fordult.
– Tessék?
– Semmi – felelte Dóra hidegen. – Csak kérdeztem.
Eszterben azonnal felkúszott a szorongás. Csak ezt ne. Csak most ne kezdjék el, ne már reggel.
– Ne beszélj így apáddal – mondta halkan.
Dóra elmosolyodott, de nem volt benne semmi vidámság.
– Veled viszont lehet így beszélni?
Azzal kiment a konyhából. Gábor dühösen kifújta a levegőt.
– Na, tessék. Ez a te nevelésed eredménye. Teljesen elszemtelenedett.
Eszter némán kézbe vette a kést, és elkezdte felkockázni a tojásokat a salátához. Annyira remegett a keze, hogy a penge többször is veszélyesen megcsúszott az ujjai mellett. Odakint lassan világosodni kezdett. A szomszéd ház ablakaiban sorra gyúltak a fények; emberek ébredtek, vizet forraltak, készülődtek a saját napjukra. Egészen hétköznapi téli reggel volt. Eszternek mégis az volt az érzése, hogy megfullad. Nem a láztól. Hanem attól az élettől, amelyben benne ragadt.
Délre a lakás megtelt hangokkal, ételszagokkal és kapkodó nyüzsgéssel. Eszter úgy mozgott, mintha víz alatt járna. A láza nem ment le, sőt a teste egyre nehezebbnek és idegenebbnek tűnt, az arca pedig úgy égett, mintha kemence elé tartották volna. Többször is titokban megmérte a hőmérsékletét a fürdőszobában: előbb harminckilencet, később harminckilenc egész hármat mutatott a lázmérő. De az ünnepség addigra már önálló életre kelt, és ebben az életben az ő állapota különösebben senkit sem érdekelt.
Elsőként Mária érkezett meg. Mint mindig, most is olyan arccal lépett be, mintha nem vendégségbe jött volna, hanem ellenőrizni a személyzet munkáját.
– Jézusom… – húzta el a szót már az előszobában, miközben levette a bundáját. – Nálatok olyan meleg van, mint egy gőzfürdőben. És ez a halszag az egész lakásban! Ablakot nyitni eszetekbe sem jutott?
A konyhába vonult, anélkül hogy rendesen köszönt volna Eszternek. Felhajtotta az egyik salátástál fedelét, és fintorogva belenézett.
– Már összekeverted a franciasalátát? Minek ilyen korán? Most aztán levet fog ereszteni.
Eszter a mosogató mellett állt, két tenyérrel a pultnak támaszkodva.
– Mária, később még…
– És túl sok benne a majonéz. Gábor gyerekkora óta nem szereti, ha túl zsíros.
Mintha Eszter a tizennyolc év alatt ezt nem tanulta volna meg kívülről. Gábor azonnal az anyja mellett termett; láthatóan felélénkítette, hogy támogatást kapott.
– Anya, én mondtam neki. De ő mindent a saját feje után csinál.
Mária mélyet sóhajtott, olyan ember arckifejezésével, akinek egész életében mások ügyetlenségét kellett elszenvednie.
– A mai nők borzasztó lusták. Csak pihennének. Bezzeg mi régen… Én a műtétem utáni második napon már húslevest főztem.
Eszter ezt a történetet szinte szóról szóra ismerte. Mária vakbélműtétje után sem „hagyta cserben a családot”, Gábor néhai apja soha nem evett félkész ételt, és az igazi asszony képes „kézben tartani a házat”. Eszternek néha az volt az érzése, az anyósa az emberi értéket kizárólag abban méri, ki mennyi szenvedést képes szó nélkül elviselni.
Egy óra körül elkezdtek szállingózni a rokonok. A zaj hirtelen megsokszorozódott: valaki az előszobában cipőt húzott le, más gyümölccsel teli zacskókat hozott, egy harmadik már hangosan nevetett valamin. Eszter gépiesen terített, tányérokat hordott, szalvétákat igazgatott. Közben minden elmosódott a szeme előtt.
– Eszterkém, hát te meg miért vagy ilyen savanyú? – kérdezte harsányan Gábor unokatestvére, Júlia. – Ünnep van!
– Kicsit elkaptam valamit – válaszolta Eszter halkan.
Mária azonnal közbeszólt:
– Ugyan már, egyszerű megfázás. A fiatalabbak manapság minden kis hőemelkedésből tragédiát csinálnak.
Néhányan megértőnek szánt bólogatással helyeseltek, Eszter pedig hirtelen úgy érezte magát, mintha nem is felnőtt ember volna, hanem egy hisztis iskoláslány, akit rendre kell utasítani.
Dóra egész nap komor arccal járkált. Többnyire ki sem jött a szobájából, és amikor végül mégis leült az asztalhoz, azonnal a telefonjába mélyedt.
– Tedd el azt a telefont – szólt rá élesen Gábor. – Emberek ülnek körülötted.
– Aha – morogta Dóra, fel sem nézve.
– Mi ez a hangnem?
– Normális.
Eszter már előre érezte, hogy közeledik a robbanás.
– Dóra…
– Mi az, hogy „Dóra”? – csattant fel hirtelen a lánya. – Mindenki úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Pedig anya nagyon rosszul van.
Az asztal körül kellemetlen csönd támadt. Júlia gyorsan kortyolt egyet a borából, valaki úgy tett, mintha a tányérján lévő majonézes hering minden figyelmét lekötné. Gábor arca sötétvörösre váltott.
– Ezt majd mi otthon elrendezzük, világos?
– Persze – mondta Dóra jegesen. – Ahogy mindig.
Felállt az asztaltól, bement a szobájába, és hangosan bevágta maga mögött az ajtót. Mária összeszorította az ajkát.
– El lett kényeztetve ez a lány. A mi időnkben a gyerekek tisztelték a szüleiket.
– Más már ez a generáció – jegyezte meg óvatosan az egyik vendég.
– Nem a generáció más, hanem a nevelés hiányzik – vágta rá az anyósa. – Eszter túl engedékeny. A férjére kellene hallgatnia, akkor a gyerek sem ülne a nyakukra.
Eszter némán ült az asztalnál, és érezte, hogy a körülötte zsongó hangok egyre távolabb kerülnek tőle. A halántéka lüktetett, az ételek ízét alig érezte. Arcok, tányérok, mozduló kezek villantak fel előtte, mintha mindent valami sűrű, párás üvegen keresztül látna. És akkor váratlanul eszébe jutott egy másik ünnep, nagyon régről, talán tizenöt évvel korábbról. Akkor Gáborral még friss házasok voltak, ő pedig egy nagy cégnél dolgozott, ahol előléptetést ajánlottak neki. Valódi előrelépést, jó fizetéssel, új lehetőségekkel. A főnöke akkor azt mondta: „Nagyon jól vág az eszed, kár lenne elszalasztanod ezt az esélyt.” Egy héttel később Gábor mogorván megkérdezte: „És akkor ki fog itthon élni? Én feleséget vettem el, nem lakótársat kerestem.” Eszternek akkor ez még valahogy meghatónak tűnt. Azt hitte, a férje családot akar, otthoni meleget, közös életet, és ő maga mondott le az előléptetésről, szerelemből. Most azonban, ott ülve az ünnepi asztalnál, majdnem negyvenfokos lázzal, először villant át rajta teljes élességgel a kérdés: vajon szerette-e őt ebben a házban valaha bárki is igazán?