A „Prága” étterem nagyterme úgy zúgott, mint egy felbolydított méhkas. Az egész estére kibérelt, fényűző bankettterem kristálycsillároktól és aranyozott díszítésektől ragyogott. Zoltán, az autószerviz-hálózat tulajdonosa és az ünnepség középpontja, az asztalfőnél állt, konyaktól kipirult arccal, saját fontosságának teljes tudatában. Negyvenötödik születésnapját ünnepelte. Körülötte csupa „hasznos” ember foglalt helyet: üzleti partnerek gyémántokkal teleaggatott feleségeikkel, gyerekkori barátok, akik időközben mind az ő alkalmazottai lettek, valamint rokonok, akik rég megszokták, hogy minden szavát áhítattal figyeljék. Az anyja, Erzsébet, fia jobbján trónolt: méltóságteljes volt, akár egy jéghegy, és pontosan olyan dermesztően hideg is.
Júlia az asztal legszélén ült, egyszerű, sötétkék ruhában, amelyet Zoltán előző este megvetően csak zsáknak nevezett. Szinte gépiesen igazgatta a terítőt, ügyelt rá, hogy senki pohara ne maradjon üresen, intett a pincéreknek, ha valamire szükség volt. Köszönetet senkitől sem kapott. A jelenlétét természetesnek vették, mintha csak a berendezés része lett volna. Nem emberként tekintettek rá, hanem szerepként: a sikeres férfi mellékleteként. Feleség. Háziasszony. A gyerekei anyja.
Erzsébet kissé Júlia felé hajolt, és összeszorított szájjal, fogai között sziszegve odavetette:
– Júlikám, miért ülsz itt úgy, mintha idegen lennél? A férjednek évfordulója van, te meg olyan arcot vágsz, mintha temetésen lennél. Mosolyogj már egy kicsit. Mutasd meg, milyen szerencsés vagy, hogy az én fiam jutott neked.
Júlia felemelte a tekintetét. Nem volt benne sem harag, sem sértettség. Csak valami határtalan, hamuvá égett fáradtság. Megpróbált halványan elmosolyodni, ám a mosoly félresikerült, megroggyant, és szinte azonnal eltűnt az arcáról.
Ekkor Zoltán pohárral a kezében felállt. A zene elhalt. A vendégek tiszteletteljes várakozásba dermedtek. Zoltán végighordozta tekintetét a termen, mint valami győztes hadvezér, aztán megállapodott a feleségén. Arca hirtelen eltorzult: rosszul leplezett ingerültség villant át rajta.
– Kedves vendégeim – kezdte, és a vezetőként eltöltött évek alatt kimunkált hangja betöltötte a termet. – Ezt a poharat a családra szeretném emelni. Arra, ami igazán számít az életben.
Rövid szünetet tartott, színpadiasan felsóhajtott, majd váratlanul, élesen letette a poharat az asztalra. Az üveg csattanása úgy hasított a csendbe, mint egy lövés.
– Tudjátok, mire jöttem rá negyvenöt év alatt? – folytatta hangosan, kihívó éllel. – Arra, hogy az embernek nem szabad ballasztot cipelnie maga után.
Júlia felé fordult, és ujjával rámutatott. A teremben olyan mély némaság lett, hogy még az ablakon túlról beszűrődő esti város moraja is hallatszott.
– Nézzétek csak meg. Húsz év házasság. Háziasszony. Se karrier, se hobbi, se szenvedély. Csak levesek, pelenkák, házimunka. Nézzétek, mivé lett. Nem feleség vagy, hanem szégyen. Beadom a válókeresetet!
A vendégek döbbenten felszisszentek. Valaki idegesen felnevetett, mások zavartan lesütötték a szemüket. Erzsébet diadalmasan préselte össze az ajkát. Zoltán ott állt, és láthatóan élvezte a hatást. Könnyeket várt, jelenetet, könyörgést. Arra számított, hogy Júlia belé kapaszkodik, megalázkodik, bocsánatért esedezik a haszontalanságáért. Már előre felkészült a botrányra, amelyben ő maradhat a helyzet ura.
Júlia lassan, nagyon lassan letette maga elé a vászonszalvétát. A keze enyhén remegett, de amikor megszólalt, a hangja tisztán és egyenletesen csengett. Felemelte a fejét, és egyenesen a férje szemébe nézett. A várt könnyek helyett azonban alig észrevehető, könnyű mosoly jelent meg az ajkán. Olyan ember mosolya volt ez, aki hosszú ideje vár valamire, és végre elérkezettnek látja a pillanatot.
– Végre – mondta halkan.
A szó mégis úgy kondult meg a halotti csendben, mint egy harangütés.
A teremre bénult némaság borult. Zoltán tátott szájjal meredt rá. Nyilvánvalóan nem erre a válaszra számított. Bármit el tudott volna képzelni: hisztériát, magyarázkodást, könyörgést, de ezt a nyugodt, szinte megkönnyebbült „végre” szót nem. Egy pillanatra zavar suhant át az arcán, amit szinte azonnal düh váltott fel.
– Nem fogtad fel? – mordult rá, kétségbeesetten próbálva visszaszerezni az irányítást. – Kitöröllek az életemből! Azzal mész el, ami rajtad van!
Júlia gondosan megigazította ruhája ujját. Úgy nézett rá, ahogy Zoltán húsz év házasság alatt még soha nem látta. Egy kimerült sebész tekintete volt ez, aki éppen túl van egy nehéz műtéten. Nem gyűlölet volt benne, és nem félelem. Csak megkönnyebbülés.
– Mindent tökéletesen értettem, Zoltán – felelte csendesen. – Húsz év alatt most először igazán meghallottalak. Köszönöm, hogy megkönnyítetted a dolgomat. A válási iratokat hamarosan kézhez kapod.