— Nahát, megérkezett a háziasszony! Jó napot, Eszter. László már körbevezetett minket, úgyhogy mindent szépen elrendeztünk: holnap busszal mész dolgozni. Az autóra nekünk lesz szükségünk Gáborral. Be kell ugranunk a kormányablakba, aztán ki a telekre, és még néhány lakást is megnéznénk — közölte ragyogó kedvvel egy számomra teljesen ismeretlen nő, akinek feltupírozott haja olyan színben pompázott, mint egy megvadult fukszia.
Az előszobában földbe gyökerezett a lábam. A cipőm mellett két hatalmas, kockás utazótáska magasodott, mintha betonból öntötték volna őket.
Kicsit beljebb, a falnak támaszkodva ott állt a férjem, László. Az arcán az a különös, nagylelkű úri elégedettség ült, amely többnyire akkor jelenik meg a férfiakon, amikor valami hőstettet készülnek végrehajtani — természetesen más kezével.
Mellette egy zömök, bajuszos alak toporgott zavartan. Feltehetően ő volt Gábor, az a harmad-unokatestvér, akit László nagyjából a berlini fal leomlása óta nem látott.
— Önöknek is jó napot — feleltem higgadtan, a kabátomat sem gombolva ki. — Csakhogy busszal majd önök utaznak. Az autómat senkinek nem ígértem oda, és nem is adom. Most pedig szeretném megtudni, kik maguk, és milyen alapon osztották be máris a holnapi napomat.
A férjem egy kisebb társasházkezelő cégnél dolgozott diszpécserként. Sem az építőiparban, sem az ingatlanos világban nem voltak valódi kapcsolatai, ám arról olyan meggyőződéssel tudott beszélni, mintha a fél város csak az ő telefonhívására várna.
László idegesen megköszörülte a torkát. A fennkölt jóság maszkján megjelent az első repedés.
— Eszterkém, hát mondtam már! Gábor és a felesége. Pár napig nálunk laknak. Szóltam, hogy jönnek körülnézni a városban, felmérni a lehetőségeket…
Olyan kimért udvariassággal néztem rá, amilyennel egy rovarkutató szemlél egy ganajtúrót.
Az igazi férfias vendégszeretet ugyanis abból áll, hogy a férfi kész odaadni a felebarátjának az utolsó ingét is. Azzal az apró feltétellel, hogy azt az inget a felesége veszi meg, mossa ki és vasalja ki.
Nem rendeztem jelenetet már a küszöbnél. Csak hűvösen biccentettem a nőnek — Júliának, ha jól értettem —, és tudomást sem vettem arról, hogy azonnal tegeződésre próbált váltani.
Tíz perc sem telt el, mire a konyhámban olyan jelenet bontakozott ki, mintha ostrom alá vették volna a budai Várat.
Júlia fontoskodva szuszogott, miközben a sajtból és sonkából álló tartalékaimat módszeresen kipakolta az asztalra.
helyet csinálva a hűtőben egy teljes polcnak, mintha magától értetődne, hogy oda majd az ő műanyag dobozai kerülnek.
Nem kérdezett. Leltárt tartott.
A házasság előttről megmaradt saját lakásom, a saját hűtőpolcom, a saját ételem — mindez szép csendben átcsúszott a „segítsük meg a harmad-unokatestvért” nevű közös kasszába.
Szó nélkül kivettem a szekrényből négy tiszta poharat, letettem őket az asztalra, majd jól hallhatóan kiszóltam:
— László, Gábor, fáradjatok be a konyhába. Rendkívüli értekezletet tartunk.
A két férfi nem éppen lelkes arccal jelent meg. A hokedlik felé intettem.
— Akkor most, kedves vendégeink, vegyük sorra, pontosan milyen ígéretek hangzottak el. Júlia, kérem, mondja el, milyen feltételekkel érkeztek az én lakásomba.
Júlia sértetten prüszkölt egyet, de amikor látta, hogy pislogás nélkül nézek rá, végül kibökte az egészet.
Kiderült, hogy László két hét ingyenes szállást ígért nekik. Közös étkezéssel. Az én autómat teljes használatra. Aztán két hét múlva egy olcsó, kétszobás lakást a belvárosban, valami „ismerős ingatlanoson” keresztül.
És persze a torta tetején ott díszelgett a megbízható munka is Gábornak, a burkoló-felújító szakembernek, valamiféle építőbrigádban.
Gábor komoly képpel bólintott, mintha ezzel hivatalosan is hitelesítené László férfias bőkezűségének teljes terjedelmét.
— Remek — fordultam a férjem felé, aki abban a pillanatban minden erejével azon dolgozott, hogy beleolvadjon a virágmintás tapétába. — Most pedig, László, mondd el a rokonodnak, mit közöltél velem tegnap este.
Olyan sűrű csend telepedett a konyhára, hogy szöget lehetett volna verni bele.
— Ne szégyenlősködj, László — biztattam lágy hangon. — Mesélj a három napról. Arról is, hogy a vendégek saját pénzükön étkeznek. És főleg a balkonról ne feledkezz meg.
Gábor összevonta a szemöldökét.
— Miféle balkonról?
— Az enyémről, Gábor. Az én erkélyemről — mosolyogtam rá. — László szent esküvéssel bizonygatta, hogy hálából a háromnapos szállásért önök teljesen ingyen, saját anyagból lambériával beborítják nekünk az erkélyt, és még a csaptelepet is kicserélik.
Júlia mozdulatlanná dermedt; a sonkám egy darabja félúton maradt a szája felé.
Gábor lassan, nagyon lassan fordította a fejét a férjem irányába.
Mások sorsát a saját feleséged rovására megmenteni nem jótékonyság, László. Ez inkább olyan hitel, amelyben az imént csődöt jelentettél.
Mellesleg az is világossá vált, hogy a más kontójára gyakorolt nagylelkűségnek mindig megvan a maga rejtett ára.
— Akkor tisztázzuk — zártam le a vitát, és felálltam az asztaltól. — Hétfő reggelig maradhattok. Ez négy éjszaka. Az ennivalót magatoknak veszitek, az autót nem kapjátok meg, és amit összepiszkoltok, azt ti takarítjátok fel.
— Hétfő után pedig a lakhatásotokat az én lakásom kihagyásával oldjátok meg. A munkával és az állítólagos ingatlanossal kapcsolatos kérdésekkel Lászlóhoz forduljatok. Ő ígérgetett, hát akkor teljesítsen is.
A következő négy nap László számára külön bejáratú pokoljárássá változott.
A kanapé, amelyre munka után rendszerint úgy ránőtt, mintha odacsavarozták volna, most üresen árválkodott. Júlia és Gábor elfoglalták a nappalit, a férjem pedig esténként a konyhában izzadt, és kihangosítva hívogatott mindenféle kétes telefonszámokat, amelyeket az internetről szedett össze.
Én textilipari anyagismeretet tanítottam egy varró- és divatiskolában, így nyugodtan leültem mellé, javítottam a tanítványaim füzeteit, és időnként szárazon közbeszóltam:
— László, ez az iroda egy teljes havi díjat kér jutalékként. A vendégeidnek nincs ennyi pénzük. Keress tovább.
Júlia eleinte próbált támadó hangot megütni. Csakhogy én nem mentem bele a civakodásba. A szurkálódásaira adatokkal válaszoltam: megmutattam a valódi albérletárakat, elmagyaráztam, miről lehet felismerni a csaló hirdetést, és miben különbözik az egy „idős nénitől kiadó lakás” meséjétől.
Lassan leeresztett benne a harag. Kezdte felfogni, hogy ebben a lakásban az egyetlen biztos pont épp a „gonosz háziasszony”, aki legalább az igazat mondja, nem pedig a kedves rokon, aki légvárakat épít.
A végkifejlet péntek reggel érkezett el.
Gábor komoran, mint egy viharfelhő, bejött a konyhába, kezében a telefonjával.
— Most beszéltem Andrással. Azzal a művezetővel, akivel te, Lászlókám, állítólag megegyeztél a munkámról. Azt sem tudja, ki az a László diszpécser. És emberre sincs szüksége.
Szinte ugyanabban a pillanatban Júlia is megjelent az ajtóban, markában a mobiljával.
— Én pedig elértem a te „ismerős ingatlanosodat” — remegett a hangja a dühtől. — Egy olcsó külvárosi hostel recepciósa. Semmiféle belvárosi kétszobás lakás nem létezik.
Nem volt munka. Nem volt lakás sem.
László egyszerűen szeretett volna sorsokat irányító nagyembernek látszani. A vidékről érkezett rokonok előtt akarta fitogtatni a „tekintélyét”, miközben az elszállásolásuk terhét az én nyakamba varrta volna. Ráadásként pedig abban reménykedett, hogy ingyen megjavíttatja velük az erkélyt.
Abban bízott, hogy két hét alatt majd történik valami, és neki addig sem kell szembenéznie a saját hazugságaival.
Arra számított, hogy végül majd én engedek, megszánom őket, megmozgatom az ismeretségeimet, és valahogyan kerítek nekik szállást.
Gábor ekkor az asztalra csapta a telefonját.
— Pakolj, Júlia. Hazug ember házában én nem maradok. A te erkélyed pedig, László, rohadjon tovább, ahogy eddig.
Szótlanul kezdtek összekészülődni.
Mielőtt kiléptek volna az ajtón, Júlia odament a hűtőhöz. A polcra tett egy friss darab sajtot, egy rendes minőségű sonkát és egy csomag jó vajat — mindent a saját pénzéből vett.
— Pótoltam, amit elhasználtam — mondta lesütött szemmel. — És ne haragudj, Eszter, amiért úgy viselkedtem, mintha itthon lennék. Tényleg azt hittem, hogy ez az egész előre meg van beszélve. Köszönöm, hogy legalább megmutattad, mennyibe kerül itt valójában az élet. Kivettünk egy szobát egy vendégházban, kezdetnek megteszi.
Lászlótól el sem köszönt. Gábor is úgy haladt el a testvére mellett, mintha az ott sem volna. Egyetlen szó nélkül felkapta a csomagjait, és kiment a lépcsőházba.
A zár kattanása után olyan csend ereszkedett a lakásra, hogy szinte fájt.
László a hokedlin ült, összegörnyedve. Eltűnt róla minden magabiztosság, minden fölényes csillogás. A kis terve látványosan összeomlott: nem maradt neki sem rokoni tisztelet, sem ingyenes erkélyfelújítás, csak én — és a következmények.
— Eszter, én csak jót akartam… — kezdte, és látszott rajta, hogy most a női együttérzésemből próbálna kicsikarni legalább egy cseppet. — Családon belül akartam elintézni…
Egészen közel léptem hozzá. Nem emeltem fel a hangom. Nem ordítottam. Csak kimondtam azt, amit addigra már jéghideg bizonyossággal láttam.
— Most jól figyelj rám, jótevő. Te tudatosan az én lakásommal, az én autómmal, az én ételemmel és az én időmmel üzleteltél, csak hogy fontos embernek tűnj mások szemében.
Egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetem.
— Nem fogom tovább találgatni, hány idegennek tett ígéretedet akarod még az én kontómra beváltani. Pakolj össze. Júlia már talált egy szobát egy munkásszállón, kérdezd meg tőle a címet.
Kihúztam magam, és hátraléptem. Ezzel a mozdulattal végleg eltüntettem közülünk azt a halvány látszatot is, mintha még bármi közünk lenne egymáshoz.
Egy hónappal később beadtam a válókeresetet. Rá egy hétre pedig szakembereket hívtam, akik tisztességes munkáért, az én pénzemből, gyönyörű új erkélyt készítettek nekem.
Az otthonomban újra rend, tisztaság és béke lett. Pontosan olyan, amilyennek lennie kell egy olyan helyen, ahol a személyes teret nagyobb gonddal őrzik, mint egy államtitkot.
László azt hitte, ingyen elszállásolhatja a rokonait az én lakásomban. A végén azonban egyedül neki kellett szobát keresnie magának.