A desszerteskanál csilingelése a kristálypohár peremén egyetlen pillanat alatt elnémította a társaságot. Gábor felállt az asztalfőnél elfoglalt helyéről, megigazította drága ingének mandzsettáját, majd jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.
A negyven főre terített éttermi különteremben fülledt volt a levegő, hiába zúgtak a légkondicionálók. Katalin a férje mellett ült, sötétkék ruhában. Aznap töltötte be a negyvenharmadik évét. Ebből tíz esztendőt adott ennek a férfinak és a lányainak.
— Katalin — kezdte Gábor mély, gondosan kimért hangon, mintha előre begyakorolta volna minden szünetét. — Tíz évünk nem volt rossz. De én mindig nagyra tartottam az őszinteséget.
Tekintete végigsiklott az elcsendesedett rokonokon és munkatársakon.
— Megismertem egy nőt. Vivien gyermeket vár tőlem. Egy örököst, aki ebben a házasságban sosem adatott meg nekem. Elmegyek.
Katalin egyik kollégája halkan felszisszent. A pincér, aki éppen száraz vörösbort töltött volna, mozdulatlanul maradt, a palackkal a kezében.
Az asztal túloldalán ülő Ilona, Gábor anyja, váratlanul éles tapsolásba kezdett. Vékonyra szorított ajkai diadalmas mosolyra húzódtak.
— Végre! — jelentette ki hangosan az anyósa. — A fiam megérdemel egy rendes családot! Nem ezt az örökös munkát és üres otthont.
A huszonkét éves Réka, Gábor idősebb lánya azonnal csatlakozott hozzá. Gyorsan verte össze a tenyerét, miközben nyílt kihívással nézett a mostohaanyjára. A tizenkilenc éves Nóra előbb összenézett a nővérével, aztán ő is dobolni kezdett az ujjaival és tenyerével az asztalon, bár közben lesütötte a szemét.
A terem távolabbi végében ott ült Vivien is, Gábor cégének új menedzsere. Huszonhat éves volt, világos hajú, egyszerű bézs ruhát viselt. Lehajtotta a fejét, de néhány bizonytalan tapsot ő is hozzátett.
Négy pár kéz.
Katalin nem sikoltott fel, nem rendezett jelenetet. Csak nézte őket, egyiket a másik után. Tíz évvel korábban úgy fogadta el Gábort, hogy vele együtt két anya nélkül maradt kislány is az életébe érkezett. Különtanárokat fizetett nekik, nyaralásokat szervezett a tenger mellé, orvoshoz hordta őket, figyelte az egészségüket. A férje vállalkozását pedig nemegyszer ő húzta ki a pénzügyi szakadék széléről.
Lassan a szájához emelte a szalvétát, finoman megtörölte az ajkát, majd visszatette az asztalra. A táskáját levette a szék támlájáról.
— Szóval őszinteség — mondta, miközben felállt. A hangja egyenletes volt, nyugodt, semmi remegés nem bujkált benne. — Remek pohárköszöntő. A számlát már rendeztem. Innentől boldoguljatok a saját pénzetekből.
Megfordult, és elindult a kijárat felé. A tartása egyenes maradt. Senki sem nyúlt utána, senki sem próbálta visszatartani.
Odakint Katalin beszállt az autójába, mindkét kezével erősen rámarkolt a kormányra, és csak ott, a bezárt ajtók mögött engedte meg magának, hogy a bent rekedt levegő végre kiszakadjon belőle.