— Hová tűnt az összes ennivaló?! — csattantam fel.
— Miféle ennivaló? — Márk zavartan pislogott rám.
Megragadtam a karját, és szinte magam után húztam az előszobába.
— Láttad te egyáltalán az asztalt? — sziszegtem.
— Láttam. Mi van vele?
— Krumpli, Márk! — bukott ki belőlem. — Főtt krumpli van rajta, savanyú uborka, paradicsom meg káposzta. Ennyi az egész.
— És ezzel mi a baj? — látszott rajta, hogy esze ágában sincs belefolyni. — Anya így szokta meg…
— Akkor áruld már el, hol van a hal? — kérdeztem visszafojtott dühvel. — Hol a kaviár? És a sajtok, amiket mi vettünk?
Úgy meredt rám, mintha hirtelen valami ismeretlen nyelven kezdtem volna beszélni.
— Nóra, hát… a háziasszony csak jobban tudja — nyújtotta el bizonytalanul. — Végül is ez az ő lakása.
Azzal faképnél hagyott. Egyszerűen megfordult, és elcsoszogott, a padlón húzva a kockás nemezpapucsát, amelyet az anyja még az előző látogatásunkkor adott rá.
Talán jobb, ha elmagyarázom. Márk édesanyjához érkeztünk, aki majdnem négyszáz kilométerre lakott tőlünk, és három hatalmas szatyrot cipeltünk tele élelmiszerrel. Az alkalom sem volt mindennapi: azon a napon töltötte volna be néhai férje a hetvenötöt. Erzsébet számára ez különösen fontos megemlékezésnek számított.
Rokonokat hívott össze a megemlékezésre, én pedig úgy éreztem, illik nekem is kivenni a részemet a készülődésből.
Az úton nem akármilyen csomagokat cipeltünk: füstölt halat hoztunk, drága, nagy szemű vörös kaviárt, többféle sajtot, olajbogyót, válogatott húsos finomságokat, mindent, amiről azt gondoltuk, ünnepivé teheti az asztalt.
Aztán megláttam a terítéket. Virágmintás abrosz fedte az asztalt, aranyszegélyes tányérok sorakoztak rajta, az evőeszközök katonás rendben feküdtek egymás mellett.
Középen pedig egy fazék krumpli állt.
Gőzölgő, omlós burgonya, kaporral megszórva. Mellette befőttesüvegek mindenfelé: savanyú uborka, paradicsom, káposzta, gomba… Mind házi, gondosan eltett, tiszta, rendes.
Csakhogy a mi ennivalónknak nyoma sem volt.
Erzsébet az asztalfőn ült egy műszálas blúzban, mellén apró madár alakú brossal, és barátságosan mosolygott a vendégekre.
– Szedjetek csak – biztatott mindenkit –, friss minden, saját készítés.
Kivártam egy alkalmas pillanatot, aztán közelebb hajoltam hozzá.
– Erzsébet, amit mi hoztunk… a hal, a kaviár… az hova került?
Rám emelte világos, szinte gyermeki tekintetét.
– Micsoda, kedvesem?
– Hát amit idehoztunk. Nem akarta kitenni?
– Ja, azt – legyintett könnyedén. – Elpakoltam.
– Esetleg elővehetnénk? – kérdeztem óvatosan.
– Ugyan minek – vágta rá. – Így is mindenkinek jó.
Később, amikor a vendégek már hazamentek, Márk pedig elbóbiskolt a bekapcsolva hagyott tévé mellett, nem kerülgettem tovább a témát.
– Erzsébet, hol vannak végül azok az ételek?
A mosogatónál állt, tányérokat öblített, és még csak hátra sem fordult. A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy már azt hittem, nem is válaszol.
– Megromlottak – mondta aztán. – Jobb is, hogy nem tettem ki őket. Mindent kidobtam.
– Hogyhogy megromlottak?..
– Hát úgy. Nem kockáztathattam.
Nem vitatkoztam. Bementem a szobába, lefeküdtem Márk mellé, és hamar elnyomott az álom.
Éjjel azonban arra ébredtem, hogy kiszáradt a szám.
A konyhából fény szűrődött ki.
Erzsébet az asztalnál ült. Előtte ott állt egy üveg kaviár.
Evőkanállal ette. Sietve. Mohón. A szemét is lehunyta az élvezettől.
– Finom? – kérdeztem.
Összerezzent.
– Nórikám… én…
– Finom? – ismételtem meg csendesen.
Az arca egy pillanat alatt megkeményedett.
– Igen. És akkor mi van? Ez az én házam.
– Mi ezt mindenkinek hoztuk.
– Idehoztátok, tehát az enyém.
Azzal elment mellettem, és bezárkózott a szobájába.
Reggel beültem az autóba, és elhajtottam a járási központba. Vettem húst, zöldséget, gyümölcsöt, friss halat, tortát, édességeket és jó bort is.
Ebédidő táján már vissza is értem.
Az udvarra kihordtuk az asztalokat. Én közben a konyha és a tűzhely között jártam: szeleteltem, fűszereztem, sütöttem, tálaltam.
– Márk, maradt tegnapról krumpli? – szóltam oda neki.
– Megnézem mindjárt.
Pár perc múlva előkerült egy tállal, meg két befőttesüveggel.
– Tökéletes – bólintottam.
– Te meg mire készülsz? – nézett rám értetlenül.
– Majd meglátod.
Áthívtam a szomszédokat, a rokonokat, aki csak a közelben volt. Hamarosan megtelt élettel az udvar: beszéd, nevetés, tányércsörgés mindenfelől.
Erzsébet asszony is kijött a szobájából. Végigmérte a terített asztalokat, aztán szó nélkül leült.
– Erzsébet asszony – mondtam elég hangosan, hogy mások is hallják –, magának külön készítettem.
Letettem elé egy tányért: a tegnapi krumplit és a savanyúságot.
– Hiszen maga a házit szereti. Ezt megjegyeztem.
Az egész ebéd alatt egyetlen szót sem szólt.
Este aztán odajött hozzám.
– Megértettem… ne haragudj rám.
A hangja megremegett.
– Az a kaviár olyan finom volt… Egyszerűen megkívántam. Csak magamnak akartam.
Nagyot sóhajtottam.
– Legközelebb két üveggel hozok.
– Kettővel?
– Az egyik mindenkié lesz. A másik csak a magáé. Kanállal eheti. Éjszaka. Egyedül. Senki nem nyúl hozzá.
– Komolyan mondod?
– Komolyan.
Újév előtt csomagot küldtem neki.
Két üveg kaviár volt benne. Egy vörös és egy fekete.
Nem sajnáltam tőle.