Péntek este, amikor hazaért, Eszter már az ajtó előtt megtorpant. A küszöb mellett két hatalmas utazótáska állt, az előszobában pedig olyan papucsok sorakoztak, amelyek nem hozzájuk tartoztak. A konyhából Mária hangja szűrődött ki, magabiztosan, mintha mindig is ott lett volna a helye.
– Mondtam Gábornak, hogy egy ideig nálatok maradok. A menyemnek nem árt, ha újra megtanulja, hogyan kell tisztelni az idősebbeket.
Eszter belépett a konyhába. Gábor az asztalnál ült, feszült arccal, de egyetlen szót sem szólt. Mária közben dobozokba rendezte azt az ételt, amit magával hozott, mintha nem vendégségbe, hanem beköltözni érkezett volna.
– Mi folyik itt? – kérdezte Eszter.
Mária elégedett arccal fordult felé.
– Csak egy hétre jöttem. Vagy kettőre. Majd meglátjuk, hogyan viselkedsz.
Eszter a férjére nézett.
– Te erről tudtál?
Gábor megdörzsölte a homlokát.
– Anya azt mondta, rosszul érzi magát egyedül.
– És te engedélyt adtál neki, hogy beköltözzön az én lakásomba?
– Nem beköltözik, csak itt lesz egy kicsit.
Eszter lassan az asztal mellé lépett, megfogta az egyik táska fülét, és kivitte az előszobába. Aztán visszament a másikért.
– Mit művelsz? – csattant fel Mária, és utána sietett.
– Segítek összepakolni a hazautat.
– Gábor! – kiáltotta az anyja. – Te ezt hagyod?
Gábor felpattant.
– Eszter, ezt ne így.
A nő letette a második táskát az első mellé.
– De. Pontosan így. Az én lakásomban senki nem marad az én beleegyezésem nélkül.
Mária teátrálisan széttárta a karját.
– Már megint ez? Az én lakásom, az én kártyám! Te férjhez mentél, vagy erődítményt építettél magad köré?
– Ha a terveiket nézem, az erődítményre már régen szükségem lett volna.
Az anyósa közelebb lépett hozzá.
– Én a férjed anyja vagyok.
– De nem ennek az otthonnak a tulajdonosa.
– Gábor, szólj már rá!
Gábor az előszoba közepén állt, és nyilvánvalóan arra várt, hogy a két nő közül valamelyik engedjen. Korábban mindig Eszter hátrált meg. Most azonban megértette, hogy az addig működő rend szétesett.
– Anya… talán jobb lenne, ha hazamennél – mondta bizonytalanul.
Mária olyan élesen fordult felé, hogy az arcán egyszerre jelent meg sértettség és düh.
– Szóval ennyi? A feleséged szól, és az anyádat kiteszed az utcára?
Eszter elővette a telefonját.
– Senki nem teszi ki az utcára. Gábor most hív önnek taxit. Ha viszont kiabálni kezd, vagy nem hajlandó elmenni, rendőrt hívok, és közlöm, hogy egy illetéktelen személy nem akarja elhagyni a lakásomat.
Mária arca elsápadt.
– Illetéktelennek neveztél engem?
– Tulajdonjogi szempontból igen.
Gábor halkan megszólalt:
– Eszter, túl messzire mész.
A nő felé fordult.
– Nem. Most húzom meg először azt a határt, amelynek kezdettől fogva ott kellett volna lennie.
A taxit végül Gábor valóban megrendelte. Mária távozása azonban korántsem volt csendes. Esztert kegyetlenséggel vádolta, Gábort gyengeséggel, Júliát pedig telefonon kérte, hogy jól jegyezze meg ezt a napot. Eszter az ajtónál állva várta, hogy az anyósa felvegye a cipőjét. Amikor Mária a kis szekrényen heverő kulcscsomó felé nyúlt, Eszter elkapta a kezét.
– A kulcsokat hagyja itt.
– Ezek Gábor kulcsai.
– Ezek az én lakásom kulcsai. Tegye le őket.
Mária úgy szorította meg a kulcscsomót, hogy a fém élesen megcsörrent.
– Te adtad ide annak idején.
– Most visszaveszem.
Néhány másodpercig némán nézték egymást. Végül Mária hirtelen mozdulattal a szekrényre dobta a kulcsokat, majd kilépett az ajtón. Eszter bezárta mögötte, és ráfordította a zárat.
Gábor ott állt a háta mögött.
– Most elégedett vagy?
– Nem. Nem szeretek idáig jutni. De az megnyugtat, hogy az ajtó végre zárva van.
Másnap lakatost hívott, és kicseréltette a zárat. Nem magyarázkodott, nem tett nagy bejelentéseket. Gábor némán figyelte az egészet. Amikor a mester elment, Eszter az új kulcscsomót betette a táskájába, egyet pedig átadott a férjének.
– Anyád több kulcsot nem kap.
– Ennyire nem bízol bennem?
– Benned részben igen. Abban, hogy neki képes vagy nemet mondani, egyáltalán nem.
Gábor tiltakozni akart, de nem talált hozzá erőt. A tegnapi jelenet túlságosan frissen élt még mindkettőjükben.
Az ember azt gondolta volna, Mária ezek után visszahúzódik. Ehelyett csak módszert váltott.
Három nappal később Júlia telefonált Eszternek.
– Komolyan kidobtad anyát?
Eszter az irodája ablakánál állt a gyárban. Odakint nedves hó hullott, az emberek lehajtott fejjel siettek át a portán.
– Megkértem, hogy távozzon a lakásomból, ahová az engedélyem nélkül akart beköltözni.
– Szépen tudod csomagolni. A lényeg mégis az, hogy elküldtél egy idős asszonyt.
– Júlia, ha szeretnéd befogadni, neked is van saját lakásod.
A vonal túlsó végén rövid csend támadt.
– Nekem gyerekeim vannak.
– Tudom.
– Nálunk szűkös a hely.
– Nálam is szűk lett mások döntéseitől.
Júlia suttogóra fogta a hangját, de ettől csak mérgezőbb lett.
– Te mindig csak a magad feje után mentél. Anya ezt az elején megmondta.
– Akkor ezek szerint figyelmesebb volt, mint Gábor.
– A végén eléred, hogy teljesen egyedül maradj.
Eszter az üvegben tükröződő arcát nézte. Nyugodt vonások, száraz szemek, egyenes vállak.
– Inkább legyek egyedül a saját otthonomban, mint emberekkel körülvéve, akik engem csak Gábor kényelmes tartozékának tekintenek.
Azzal megszakította a hívást.
Este Gábor komor arccal állt elő a beszélgetéssel.
– Anya sír. Júlia is teljesen ki van borulva. Azt mondják, megaláztad őket.
Eszter kivett a hűtőből egy doboz ételt, amelyet csak magának főzött, és szedett belőle egy tányérra.
– És te mit mondasz nekik?
– Azt, hogy te… hát… elfáradtál.
Eszter halkan felnevetett.
– Vagyis még most sem vagy képes kimondani az igazat.
– Miféle igazat?
– Azt, hogy éveken át használtatok. Hogy te szabad bejárást adtál nekik az életembe. Hogy a kártyámról az engedélyem nélkül költöttek. Hogy az anyád táskákkal jelent meg a lakásomban, és eldöntötte, hogy marad.
Gábor összevonta a szemöldökét.
– Ne dramatizáld túl.
Eszter letette a villát. Nem odacsapta, nem lökte félre, hanem gondosan a tányér mellé helyezte.
– Pontosan ez a baj köztünk. Ha nekem fáj valami, akkor szerinted dramatizálok. Ha neked kényelmetlen, akkor az már családi válság.
A férfi fáradtan leült vele szemben.
– Mit akarsz tőlem?
– Azt, hogy döntsd el, hogyan akarsz tovább élni. Férjként mellettem, úgy, hogy tiszteletben tartod a határaimat. Vagy az anyád fiaként, aki tálcán viszi elé az időmet, az otthonomat és a pénzemet.
– Ne állíts választás elé téged és anyámat illetően.
– Te már régen közénk állítottad az anyádat. Csak eddig én tartottam a hátamon ezt az egész ingatag építményt.
Gábor elhallgatott. Most először nem volt kész válasza.
Aztán halkan megszólalt:
– Nem tudom, hogyan beszéljek vele.
Eszter figyelmesebben nézett rá. A hangjából hiányzott a megszokott védekezés. Csak tanácstalanság volt benne. Ez pedig váratlanul erősebben érintette, mint bármelyik kiabálás.
– Kezdd valami egyszerűvel. Mondd azt: „Anya, a mi lakásunkkal kapcsolatos döntéseket Eszter és én hozzuk meg.” Mondd azt: „Ne hívd a feleségemet követelésekkel.” Mondd azt: „Eszter pénze nem az egész rokonság közös pénztárcája.”
– Meg fog sértődni.
– Meg. Aztán túléli.
– Te ezt olyan könnyen mondod.
– Nem könnyen mondom. Csak időközben rájöttem, hogy más sértettsége nem lehet az én kötelességem.
Gábor felállt, és bement a szobába. Aznap este már alig szóltak egymáshoz.
A következő két hét valódi próbatétel lett. Nem látványos, nem hangos, nem drámai lezárásokkal teli. Inkább hétköznapi, apró, makacs vizsga. Gábor maga készítette a reggelijét, néha ügyetlenül, néha ingerülten. A mosást is ő intézte. Pár ruhadarabot elrontott, mert fogalma sem volt, melyik program mire való. Eszter nem tett megjegyzést. Csak egyszer mutatta meg neki a mosógép paneljén az útmutatót.
– Olvasni hasznos dolog.
Gábor vissza akart vágni, de végül lenyelte.
Mária közben nem hagyta abba a nyomást. Hol Júlián keresztül üzente, hogy rosszul van, hol esténként Gábort hívta, és olyan hangosan beszélt a telefonba, hogy Eszter a szomszéd szobából is tisztán hallotta.
– Kisfiam, rád sem ismerek. Régen olyan gondoskodó voltál.
Gábor ilyenkor minden alkalommal megfeszült. Fel-alá járkált a szobában, a füléhez szorította a telefont, és rövid válaszokat adott. Néhányszor majdnem Eszteren vezette le a beszélgetések utáni feszültséget, de az utolsó pillanatban visszafogta magát.
Egyik este kijött a konyhába, és megállt az ajtóban.
– Megmondtam anyának, hogy többé ne írjon neked.
Eszter felnézett a csészéjéből.
– És?
– Letette a telefont.
– Semmi baj. Később majd újra felveszi.
– Tényleg azt hiszed, hogy ennek lesz értelme?
– Nem azonnal. De legalább most először te mondtad ki.
Gábor leült mellé. Az arcán szokatlan kifejezés ült: nem sértettség, nem bosszúság, hanem fáradt felismerés.
– Nem vettem észre, mennyi minden volt rajtad.
Eszter nem sietett enyhíteni a választ.
– Nem akartad észrevenni.
A férfi lassan bólintott.
– Valószínűleg.