— Takarodj a házamból, te haszontalan, meddő nő! — visította az anyósa, majd teljes erőből a falhoz hajította a virágos vázát, mit sem sejtve arról, hogy az igazságot valójában a saját fia rejtegette előle.
Az üvegváza, benne az orchideákkal, tompa csattanással csapódott a falnak, aztán szilánkokra robbant. A víz végigfolyt a padlón, a törött üvegdarabok pedig úgy csillogtak a szőnyeg szélén, mintha apró jégszilánkok hullottak volna szét.
— Menj innen! Nem akarlak többé látni ebben a házban! — Mária hangja elcsuklott a dühtől, az arca pedig sötétvörösre gyúlt az indulattól.
Eszter a nappali közepén állt, és képtelen volt felfogni, amit hallott. Öt év házasság. Öt esztendőnyi igyekezet, türelem, alkalmazkodás, remény, hogy egyszer talán elfogadják. Öt év, amely alatt újra meg újra próbált hidat építeni Mária felé. És most minden, amit addig tűrt és összetartott magában, egyetlen pillanat alatt omlott rá.
A könnyei némán peregtek végig az arcán, de már nem emelte fel a kezét, hogy letörölje őket. A mellkasát forró, égető szégyen és fájdalom szorította össze.
Benedek a kanapén ült, kezében a telefonjával. A férje. Az az ember, akinek mellette kellett volna állnia. Akihez menekülhetett volna, ha az egész világ ellene fordul. Ő azonban csak hallgatott. Ahogy annyiszor korábban is.
— Benedek — mondta Eszter halkan, szinte könyörögve. — Hallod egyáltalán, miket mond rólam?
A férfi lassan felemelte a tekintetét. Eszter a szemében keresett valamit: sajnálatot, együttérzést, védelmet, bármit. De nem talált ott mást, csak kimerült közönyt.
— Anya, talán most már elég lesz — jegyezte meg erőtlenül.
Mária azonban csak ingerülten legyintett.
— Te maradj csöndben! Nagyon is jól tudom, mit beszélek. Ez a nő soha nem illett közénk. Öt éve él a családunkban, és még mindig nincs unokám. Mondd meg, mire való egy ilyen meny?
Eszterben ekkor valami végleg megroppant. Nem ez volt az első bántó mondat. Évek óta kapta az apró szúrásokat, a gúnyos célzásokat, a rosszindulatú megjegyzéseket. Mária újra és újra Benedek régi barátnőihez hasonlítgatta, és mindig sikerült éreztetnie vele, hogy kevés. De ez most más volt. Ez már nem egyszerű sértés volt, hanem megalázás.
— Mária — szólalt meg Eszter remegő hangon, mégis összeszedve minden erejét —, nincs joga így beszélni velem. Én a fia felesége vagyok. A menye. És legalább annyi tiszteletet megérdemlek, mint bárki más.
Az idősebb asszony gúnyosan felnevetett. A nevetésében semmi melegség nem volt, csak lenézés.
— Tiszteletet? Neked? Ugyan már, mégis minek képzeled magad? Egy egyszerű bolti eladó vagy, akit a fiam ki tudja, honnan szedett össze. Már az elején láttam, hogy nem vagytok egy szinten. De Benedek akkor el volt vakulva, mint egy ostoba kamasz. És tessék, hová jutottunk? Hol van az unoka? Hol van a család folytatása?
— Anya, fejezd be — állt fel végre Benedek, de a hangjában nem volt igazi határozottság.
— Te meg ne oktass engem! — csattant fel Mária, és felé fordult. — Hányszor mondtam, hogy Rékát kellett volna elvenned? Az a lány illett volna hozzád. Rendes családból származott, tanult volt, választékos, jól nevelt. Ez pedig…
Végigmérte Esztert tetőtől talpig, olyan tekintettel, mintha valami értéktelen tárgyat látna maga előtt.
— Ez még egy gyereket sem képes világra hozni.
Eszter ujjai görcsösen ökölbe záródtak. Hány éjszakát sírt át csendben, Benedek mellett fekve, miközben a férfi aludt. Hány rendelőben ült feszülten, hány vizsgálaton esett át, hány orvosi véleményt hallgatott végig összeszorított torokkal. És közben Benedek mindig azt ismételgette, hogy így is szereti, hogy nem a gyermek teszi teljessé a házasságukat, hogy neki Eszter fontos. Most már világos volt: hazugság volt minden nyugtató szó.
— Tudja mit, Mária? — Eszter lassan kihúzta magát, és egyenesen az anyósa szemébe nézett. — Ebben legalább igaza van. Elmegyek innen.
Benedek azonnal felé indult, de Eszter felemelte a kezét, és megállította.
— Ne. Ne gyere közelebb. Elég volt, Benedek. Belefáradtam, hogy mindig rajtam csattanjon minden. Belefáradtam, hogy a családodban én legyek a hibás mindenért. És abba is, hogy te soha, egyetlenegyszer sem álltál ki értem igazán.
— Eszter, várj már. Üljünk le, beszéljük meg…
— Mit akarsz megbeszélni? — fordult felé keserűen. — Azt, hogy az anyád meddőnek és semmirekellőnek nevez? Vagy azt, hogy te mindezt végighallgatod, és legfeljebb annyit mondasz, hogy „talán elég”?
Elindult az ajtó felé, de Mária elé lépett, elállva az útját.
— Ugyan hová mennél? Anyád kis egyszobás lakásába a város szélén? Vagy majd kiveszel valami nyomorúságos albérletet?
— Ehhez magának már semmi köze.
— Nézzék csak, hirtelen milyen büszke lett! — sziszegte Mária. — Nélkülünk semmi vagy, és semmi is maradsz.
Eszter nem válaszolt. Félrelépett, kikerülte az asszonyt, és bement a hálószobába. A keze remegett, amikor elővette a táskáját, de kényszerítette magát, hogy ne essen szét. Ruhákat hajtogatott bele, iratokat tett a belső zsebbe, majd néhány apró ékszert is magához vett. Csak azt vitte, ami valóban az övé volt.
Benedek utána ment, és megállt az ajtóban.
— Eszter, ne csinálj őrültséget. Anya csak felindult. Tudod, hogy nem úgy gondolta.
Eszter lassan felé fordult.
— Nem úgy gondolta? Öt éve ezt hallgatom, Benedek. Öt éve mérgezi meg a napjaimat. És te mindig találsz rá magyarázatot. Hogy „nem rosszból mondja”. Hogy „ilyen a természete”. Hogy „ne vedd magadra”. Mindig ugyanazok a mondatok.
— De hát ő az anyám…
— Én pedig a feleséged vagyok — mondta Eszter halkan, de keményen. — Illetve csak voltam. Mert ma beadom a válókeresetet.
Benedek arca egy pillanat alatt elsápadt.
— Ezt nem mondhatod komolyan.
— Dehogynem.