Tudják, egy bizonyos életkor után az ember már nem romantikus csodaként tekint a randevúkra, hanem inkább afféle terepmunkaként. Mint valami különös emberismereti kísérletre. Ilyenkor már nem várja az ember lánya, hogy fehér lovon begördüljön a herceg, mert a tapasztalat megtanította: a lovak fenntartása manapság drága mulatság, a hercegek pedig feltűnően gyakran küszködnek az életközépi válság minden tünetével.
A társkereső oldalakkal kapcsolatos elvárásaim az évek során szépen lecsúsztak egy egészen szerény szintre: legyen az illető legalább nagyjából normális. Nem kértem se kastélyt, se költői lelket, se világmegváltó karizmát. Csakhogy a gyakorlat azt mutatja, éppen ez az alapvetőnek tűnő feltétel a legritkább kincs.
Gábornak hívták. Az adatlapján büszkén ez állt: „55 éves, vállalkozó, szeret horgászni, és fontos számára az otthon melege.” A fényképeken kellemes megjelenésű, tekintélyt sugárzó férfinak látszott. Igaz, volt egy apró bökkenő: minden képen vagy sötét napszemüveg takarta el az arca felét, vagy olyan messziről készült a fotó, hogy a részleteket legfeljebb találgatni lehetett.
Az üzeneteiben viszont kifejezetten úriember benyomását keltette. Választékos bókokat írt, érdeklődött a hobbim iránt, és meglepő kitartással hívott meg egy kávéra. Végül igent mondtam. Elvégre egy cappuccino a belvárosban még nem jelent életre szóló elköteleződést.
Egy kicsi, barátságos kávézóban beszéltük meg a találkozót. Pontosan érkeztem, és egy visszafogottan elegáns ruhát vettem fel, olyat, amely csinos volt, de nem hivalkodó, és szépen kiemelte az alakomat.
Mellékesen szólva teljesen átlagos, egészséges női testalkatom van. Negyvenhatos méretet hordok, pilatesszel tartom formában magam, hétvégenként nem tagadom meg magamtól a croissant-t, és összességében békében élek a saját testemmel.
Gábor már ott ült az egyik asztalnál. És abban a pillanatban meg is érkezett az este első csalódása. A profilképei szemmel láthatóan valamikor egy egészen más korszakban készülhettek, amikor még a forint is erősebbnek tűnt, az ember pedig fiatalabbnak. Velem szemben egy testes férfi ült.
Ritkás, oldalra fésült haja volt, olyan gondosan elrendezve, mintha minden megmaradt szál külön stratégiai jelentőséggel bírna. Mégsem ez uralta a látványt. Hanem a hasa. Tekintélyes, magabiztosan előretörő, szinte külön személyiséggel rendelkező pocak volt, amely békésen ránehezedett az asztallap szélére, miközben drága ingének gombjait a tűréshatár legvégéig feszítette.
Magamban nagyot sóhajtottam, kívülről azonban elővettem az udvarias mosolyt. Végül is nem a külső számít, igaz? Legalábbis ezt sulykolták belénk gyerekkorunktól kezdve. Még az is lehet, gondoltam, hogy e mögött a meglehetősen sajátos megjelenés mögött egy szellemes, érdekes, mély érzésű ember rejtőzik, akivel valóban jó lesz beszélgetni.
Hát ennél nagyobbat aligha tévedhettem volna. Gábor már az első percekben úgy viselkedett, mintha egy egyszemélyes tévéműsor házigazdája lenne, ahol a meghívott vendég, a téma és a fő attrakció is kizárólag ő maga. Részletes beszámolót kaptam a vállalkozásáról, amely a félmondataiból ítélve korántsem élte fénykorát, aztán következett a volt felesége, aki természetesen soha nem becsülte meg őt, és semmit nem értett belőle. Végül hosszasan kifejtette, milyen elképesztően magas mércét állít minden elé az életben.
Hangosan beszélt, kényelmesen hátradőlve a bécsi széken, amely időnként panaszos reccsenéssel jelezte, hogy nem erre a terhelésre tervezték. Néha tulajdonosi mozdulattal végigsimított hatalmas hasán, mintha csak egy jól sikerült befektetést ellenőrizne. Én közben hallgattam, illedelmesen bólogattam, apró kortyokban ittam a már langyosra hűlt kávémat, és azon törtem a fejem, hogyan lehetne ezt a teljesen értelmetlen találkozót a lehető legtapintatosabban lezárni.
Aztán valahogy átcsúszott a beszélgetés a mai nőkre. Gábor elhallgatott, tetőtől talpig végigmért azzal a nehéz, méricskélő pillantással, amely különösen sokáig időzött a derekamnál, majd olyan mondatot eresztett meg, hogy a porceláncsésze majdnem kicsúszott a kezemből.
– Amúgy csinos vagy, ezt elismerem. Az arcod kellemes, kedves. De pár kilót azért leadhatnál. Én tudod, a karcsú, feszes nőket szeretem. Legyen mit megfogni, persze, de ne legyen rajta felesleg. Egy nőnek az a dolga, hogy gyönyörködtesse a férfi szemét.
A levegőben olyan sűrű, csengő némaság állt meg, mintha valaki üvegbúrát borított volna az asztal fölé. Néztem őt, és próbáltam felfogni, hogy ez most tényleg megtörténik-e. Velem szemben egy olyan férfi ült, akinek a dereka már régen eltűnt a saját teste térképéről; aki feltehetően évek óta legfeljebb kívülről látott edzőtermet, és akinek már egy rövidebb séta is komoly légzéstechnikai kihívást jelentett. És éppen ő, teljes komolysággal, szemrebbenés nélkül kifogásolta az én negyvenhatos méretemet.
A szakemberek ezt alighanem klasszikus kivetítésnek neveznék, kiegészítve a tökéletes önkritikahiány diagnózisával. Én ennél egyszerűbben fogalmaztam volna: ez pofátlanság volt, mégpedig vastagon nyakon öntve azzal az ódivatú férfigőggel, amely szerint egy férfi már pusztán attól ajándék a nőknek, hogy világra jött, teljesen függetlenül attól, hogyan néz ki, mennyire ápolt, vagy mit tesz a saját egészségéért.
Felállhattam volna szó nélkül, és kisétálhattam volna. Rá is förmedhettem volna. Vagy ami a legrosszabb: elkezdhettem volna magyarázkodni, miközben ösztönösen behúzom a hasam. De egyik utat sem választottam. Óvatosan visszatettem a csészét az alátétre, az ujjaimat összekulcsoltam magam előtt az asztalon, egyenesen a szemébe néztem, és olyan nyugodt, szinte gyengéd hangon szólaltam meg, mintha az időjárásról beszélnénk.
– Tudod, Gábor, én igazán szívesen megfontolnám a tanácsodat. Csakhogy van itt egy apró bökkenő. Én is a karcsúakat szeretem. Férfiakból. Azokat, akik feszesek, sportosak, széles válluk van, lapos hasuk, és adnak magukra. Olyanokat, akik törődnek az egészségükkel, és tükör nélkül is képesek meglátni a saját cipőjük orrát. Úgyhogy attól tartok, a párválasztási elvárásaink meglehetősen távol állnak egymástól. De ne keseredj el. Biztosan él valahol a világon egy szupermodell alkatú nő, aki egész életében arról álmodott, hogy egyszer majd a te koleszterinszinted mellett lehessen főállású ápolónő.
A szavaim hatása még annál is erősebbnek bizonyult, mint amire számítottam. Gábor mozdulatlanná dermedt, mintha hirtelen egy láthatatlan falnak ütközött volna. Az addigi kényelmes, pökhendi magabiztossága egyetlen pillanat alatt megingott.
A szája sarkában bujkáló fölényes vigyor egyszerűen leolvadt róla, és a helyét olyan döbbent arckifejezés vette át, mintha most közölték volna vele, hogy a világ nem körülötte forog.
Előbb az arca kezdett vörösödni, aztán a kopaszodó feje búbja is egyre sötétebb, egészségtelen bíbor árnyalatot kapott. Szóra nyitotta a száját, mintha készülne valami csípős válasszal, aztán becsukta. Majd újra próbálkozott, de értelmes mondat helyett csak valami elfojtott, zavaros morgásféle jött ki belőle. Az imént még olyan büszkén viselt alfahímes fölénye egy szempillantás alatt semmivé foszlott.
Nem vártam meg, amíg ismét összeszedi a hangját. Kivettem a táskámból egy bankjegyet, letettem az asztalra a kávém árára, nyugodtan felálltam, és búcsúzóul csak ennyit mondtam:
— Igazán tanulságos találkozó volt. Őszintén sok sikert kívánok az eszményképed megtalálásához.
Amikor kiléptem a nyüzsgő utcára, mélyen beszívtam a friss tavaszi levegőt, és egyszerűen elnevettem magam. Ez az egész jelenet megint csak emlékeztetett arra, mennyire torz önképpel élnek némelyek. Évekig növesztgetik a hasukon a „kemény munka nyomait”, teljesen elhanyagolják magukat, közben pedig rendíthetetlenül hiszik, hogy nekik legalább egy szépségkirálynő jár.
A legszomorúbb mégis az, hogy sok nő az ilyen tapintatlan megjegyzések után tényleg magában kezdi keresni a hibát. Drasztikus diétákba fognak, kimerítő edzésekkel gyötrik magukat, és komplexusokat növesztenek egy olyan ember véleménye miatt, akinek először a saját egészségével kellene foglalkoznia.
Kedves nők, egy dolgot soha ne felejtsetek el: ne engedjétek, hogy olyanok építsék magukat a ti önbizalmatok rombolásából, akik maguk is messze vannak a tökéletestől. Az értékünket nem kilók, derékcentik vagy mások gyakran teljesen irreális elvárásai határozzák meg. Szeressétek magatokat, és ne pazaroljátok az időtöket olyanokra, akik nem becsülnek meg benneteket.
Ti mit válaszoltatok volna a történet hősnőjének helyében? Találkoztatok már hasonló kettős mércével és otrombasággal egy randin?