A péntek este éppoly hétköznapian indult, mint annyi másik. Eszter belépett az előszobába, a kulcsait hanyag mozdulattal a komódon álló porcelántálba ejtette, és máris meghallotta a nappali felől beszűrődő televízió halk moraját. Lerúgta magáról a magas sarkú cipőt, majd egy pillanatra megállt a tükör előtt. A visszanéző nő negyven körüli volt, markáns arccsonttal, mélyen ülő szemekkel – a fáradtság nyomai ott bujkáltak bennük, de a gondosan felvitt szempillaspirál elfedte őket. Eszter soha nem engedte meg magának, hogy ápolatlannak tűnjön. Eligazította fehér blúza gallérját, és a konyha felé indult.
A konyha az ő büszkesége volt – és egyben néma szemrehányása a férje felé. Fehér, fényes szekrényfrontok, kőhatású munkalap, beépített gépek, sehol egy kilógó vezeték. Minden milliméter a rendre és fegyelemre volt szabva, arra a rendre, amelyet Eszter hosszú évek alatt alakított ki. Gábor az asztalnál ült, maga elé húzott egy tányér kihűlt tésztát. Még át sem öltözött a műhely után: kockás inge ujját feltűrte, régi farmerja poros volt a fűrészportól.
– Megmelegítsem? – kérdezte anélkül, hogy ránézett volna.
– Már ettem bent a városban – felelte Eszter, és helyet foglalt vele szemben.
Akkor vette észre az asztalon heverő apró, bordó dobozkát. Olyan volt, mint amilyenekben az ékszerboltok adják át az árut. Gábor észlelte a pillantását, s mintha el akarta volna csúsztatni a szalvéta alá, de már késő volt. Eszter odanyúlt és felvette.
– Ez micsoda?
– Semmi különös… csak…
Kinyitotta. Nem ékszer volt benne, hanem egy többször összehajtott blokk. Széthajtotta. Százhatvanezer forint. Fehérarany medál kövekkel.
– Anyának vettem – mondta Gábor tompábban. – Két hét múlva lesz a születésnapja. Meglepetésnek szántam.
Eszter gondosan az asztal közepére tette a blokkot.
– Százhatvanezer – ismételte meg halkan. – Honnan?
– A konyhabútoros megrendelésből. Előleget kaptam.
– Az előleg már elment anyagra. Láttam a számlakivonatot. Vagy most már veszteséggel dolgozol, csak hogy ilyen ajándékokat vegyél?
Gábor félretolta a tányért.
– Nem akarok veszekedni.
– Nem veszekszem. Csak kérdezek. Olyan pénzt költöttél el, ami nincs. Pontosabban: neked nincs. A számlákat én fizetem.
Nyugodtan mondta, mégis megfagyott a levegő. Gábor ökölbe szorította a kezét, aztán lassan kiengedte.
– Anyám megérdemli – mondta. – Felnevelt minket, segített a gyerekeknél…
– Segített? – Eszter hangja megfeszült. – Havonta egyszer benézett, bevett egy nyugtatót, panaszkodott, hogy fáradt, aztán két óra múlva ment haza fejfájással. Márk hároméves koráig bébiszitterrel volt, akit én fizettem.
– Te sosem fogadtad el őt.
– Elfogadtam. Két évig velünk lakott, mikor összeházasodtunk. De most az én bankkártyámmal él. És az utóbbi három hónapban háromszorosára nőttek a kiadásai.
Eszter elővette a telefonját, megnyitotta az alkalmazást.
– Nézd meg. Gyógyfürdők, utazások, éttermek. Viszi azt az Istvánt wellness-hétvégékre a mi pénzünkön.
Gábor rá sem nézett.
– Joga van élni.
– A sajátjából.
– Irigy vagy, mert neki legalább van élete, te meg csak dolgozol – csúszott ki Gábor száján.
Eszter lassan visszatette a telefont.
– Nem vagyok igásló – mondta tagoltan. – Inkább egy ATM, ami főz is, ha nem marad bent túl sokáig. Ma nem főztem. Pihenni akartam. Ehelyett megtudom, hogy elköltötted az előleget egy ékszerre annak, aki az én pénzemből nyaral.
– Nem kértem tőled rá pénzt!
– De miből élsz három éve? A lakás, a rezsi, a biztosítás, az élelmiszer – mind én. Soha nem bántottalak emiatt. De ha olyasmire költesz, ami nincs, az más.
Gábor hirtelen felállt. A szék csikorgott, nekivágódott a konyhaszekrénynek. A munkalap szélén egy karcsú üvegváza állt, benne aranyszál futott végig – Eszter édesanyjának emléke, amely túlélte a költözéseket és a temetést is.
– Mindig felhánytorgatod! – kiáltotta Gábor.
– Felelősséget kérek!
Egy lépést tett felé, de megbotlott. A keze a pulthoz kapott, és meglökte a vázát. Az megbillent, rövid ívet írt le, majd a földön szétrobbant.
A csattanás éles volt, végleges. Az üveg szilánkokra tört, az aranyszál kígyóként hevert a fehér járólapon.
Eszter mozdulatlanul nézte.
– Nem akartam – mondta Gábor.
– Véletlen – ismételte Eszter. – Mindig minden az.
Felemelte a telefonját. Megnyitotta a banki alkalmazást, kiválasztotta a Mária nevére kiállított társkártyát, és letiltotta.
– Majd meglátjuk, hogyan boldogul anyád az én pénzem nélkül.
Várt. Várta, hogy Gábor tiltakozzon, hogy kitépje a kezéből a készüléket. Nem történt semmi. A férfi lehajolt, és elkezdte összeszedni a nagyobb üvegszilánkokat.
– Gábor… – szólt Eszter.
Nem felelt. Egy éles darab felsértette az ujját. Sötét vércsepp hullott a csempére. Nem törődött vele.
– Tudod – mondta halkan –, volt idő, amikor jól kerestem. Mielőtt elhitetetted velem, hogy amit csinálok, az csak játék.
– Soha nem mondtam ilyet.
– Nem kellett. Elég volt a csend.
Felállt, a csap fölé tartotta a kezét.
– Elegem van abból, hogy nincs szavam.
Eszter némán állt. A képernyőn megjelent: „A kártya letiltva.” Zsebre tette a telefont, és kiment.
Az előszobában megtorpant, de végül a vendégszoba felé indult. Párnát és tiszta ágyneműt vitt magával. Gábor nem szólt utána. A lakásban csend volt, csak a nagyapjától örökölt állóóra ketyegett – azt Gábor hozta az apja halála után. Eszter mindig kérte, hogy vigye el, mert zavarja a hangja. Nem vitte.
A sötétben fekve hallotta, ahogy lent még csörögnek az üvegszilánkok, aztán víz zubog, végül minden elnémul. Nem tudta, Gábor lefeküdt-e, vagy a műhelyben maradt. Az idő másként kezdett telni, és ő, aki mindent kézben tartott, most nem látta előre a következményeket. Ez a bizonytalanság jobban félelmet keltett benne, mint a harag.
Reggel idegen plafonra ébredt. A vendégszoba alacsonyabb mennyezete és a más szögből beáradó fény emlékeztette az előző estére. A lakás túl csendes volt. Gábor általában korán kelt, kávét főzött, az illat beterítette a teret. Most semmi.
A háló rendben volt, Gábor nem volt ott. A konyha tiszta, a szemetes üres, a szilánkok eltűntek. Az asztalon egy félig kiürült, kihűlt kávé.
Ekkor megszólalt egy telefon – nem az övé. A műhelyből jött a rezgés. Többször is. A kijelzőn: „Anya.” Mária már ötödik alkalommal hívta.
Negyedóra múlva nyílt az ajtó. Gábor lépett be, régi kabátban. Arca szürke volt, ujján koszos ragtapasz.
– Hol voltál?
– Sétáltam.
– Hajnalban?
– Nem aludtam.
Kávét tett fel, némán. Újra csörgött a telefon. Megdermedt.
– Anyád keres.
Felvette.
– Nyugodj meg… utánanézek… igen.
Visszaült.
– Nem működött a kártya. A boltban volt. Istvánt kellett hívnia, hogy fizessen.
– És?
– Azt mondtam, megoldom.
– Hogyan?
– Majd én.
Felvette a régi, kopott zakóját – azt, amelyiket Eszter már rég kidobta volna, de ő az apja emléke miatt őrizte.
– Hová mész?
– Elintézni.
– Mit?
– Mindent.
Kulcsot vett, elment. Nem csapta be az ajtót.
Eszter sokáig nézte a kilincset. Nem aggodalom volt benne, inkább valami új: tisztelet és félelem keveréke. Gábor sosem ment el így, magyarázat nélkül.
Felöltözött, és átment Annához, a barátnőjéhez, aki családjogi ügyvédként dolgozott. Anna meghallgatta.
– Tudod, mit tettél? – kérdezte végül.
– Letiltottam egy kártyát.
– Nem. Elvetted tőle a lehetőséget, hogy fiaként gondoskodjon. Szimbólum volt, nem pénz.
Eszter tiltakozni akart, de nem talált érveket.
– Mit tegyek?
– Semmit. Hagyd, hogy ő lépjen.
Eszter hazatérve benézett a műhelybe. Az asztal, ahol a rajzok hevertek, üres volt. A vastag mappa eltűnt. Kihúzta a fiókokat. A kézzel készített felsőmaró, amelyet Gábor az apjától örökölt, nem volt a helyén. A szerszámkészlet bőrtokja hiányzott, és több drága vésőnek is nyoma veszett. A levegőben még ott lebegett a fa illata, de a helyiség furcsán kongott az ürességtől. Eszter lassan végigsimított az üres munkapadon, és ekkor kezdett igazán nyugtalan lenni, mert rájött, hogy Gábor nem pusztán elintézni ment valamit, hanem talán sokkal nagyobb döntést hozott, mint amire ő számított.