A szüleim a tágas lakást Eszter nevére íratták – én pedig elhatároztam, hogy többé nem reagálok a hívásaikra, bármilyen kitartóan csörög is a telefonom.
— Anya, ezt mégis hogy értsem?
Az ajándékozási papír reszket a kezemben. Anyám a tűzhely előtt áll, mozdulatlan háttal, mintha nem is hallaná a hangom.
— Mit kell ezen érteni?
— A lakás Eszter nevén van?
Tizenöt éve költöztem vissza hozzájuk, eredetileg csak néhány hétre. Apát akkor érte a szélütés, segítség kellett. Eszter épp abban az időben ment ki Németországba szerencsét próbálni. A pár hétből hónap lett, a hónapból évek.
— Így volt célszerűbb az adózás miatt. Meg hát, ha történne velünk valami…
— És erről mikor akartatok szólni?
— Ugyan, Nóra, miért csinálsz ekkora ügyet egy iratból? — fordul meg hirtelen.
Egy iratból. Miközben másfél évtizede abban a hitben éltem, hogy ez az otthonom.
— Nórácska, apád cseppjeit nem láttad?
Átlagos reggel. Félrehúzom a laptopot; tíz éve itthonról dolgozom, online intézem az irodai feladatokat. Másként nem menne: apának négyóránként beadandó injekció jár.
— A gyógyszeres dobozban van, anya.
— Az ebéddel hogy állsz?
— Már készül.
Apa a fotelban ül, az időjárást szidja. A stroke óta kiszámíthatatlan, mint egy sértődött gyerek: feledékeny és makacs. Anyám körülötte sürög, de a felelősség nagyobb része rám nehezedik.
Este Eszter videóhívásban jelentkezik. Lebarnult arccal, ragyogó mosollyal néz a kamerába.
— Mi újság otthon? Apu hogy van?
— Semmi változás.
— Nálunk most zárul egy projekt, jó prémiumra számítok. És képzeld, hamarosan hazaugrom hozzátok!
Kéthavonta utal háromezer eurót a gyógyszerekre. Úgy gondolja, ezzel eleget tett.
Fél éve hallgatok a szerződésről, mintha nem tudnék róla. Mégis, anya minden mondata most úgy cseng, mintha ő lenne a tulajdonos, én pedig csak megtűrt lakó.
Februárban Eszter izgatott hangon telefonál:
—