A következő másodpercben Márk teste hirtelen megfeszült, majd olyan erővel rántotta el a karját, amire egy ötéves gyerektől senki sem számít. Oldalra fordult, és a torkából feltörő hang nem egyszerű tiltakozás volt, hanem kétségbeesett, megtört kiáltás:
– Ne… kérlek, ne érj hozzá!
A szeme azonnal megtelt könnyel, apró alakja ösztönösen összehúzódott. Nem úgy viselkedett, mint akit egy fájó végtag zavar – inkább úgy, mint aki valamit őriz. A gipszhez simult, mintha nem eltávolítani, hanem megvédeni akarná attól, aki közelít.
Ez a reakció nem illett a sérüléshez. Itt már nem a rutin vezérelt, hanem a belső figyelmeztetés, amely az évek során ritkán, de sosem alaptalanul szólal meg.
Az ajtó kivágódott mögöttem, és két kollégám lépett be gyors, de fegyelmezett mozdulatokkal – a gyerek kiáltása hívta őket. A hangjuk higgadt maradt, de minden idegszálukkal figyeltek.
– Nyugalom, bajnok, itt vagyunk, segítünk – mondta az egyikük csendesen, lassan közeledve, hogy ne fokozza a pánikot.
Ekkor előrelépett az anyja is. A megjelenése azonban nem hozott megkönnyebbülést. A hangja metsző volt, türelmetlen.
– Csak megijedt. Adjanak neki valamit a lázára, és hadd vigyem haza!
De már nem rá koncentráltam.
A gipszet figyeltem.
Valami nem stimmelt vele – még mielőtt pontosan meg tudtam volna fogalmazni, mi. A felszíne nem volt egyenletes ott, ahol simának kellett volna lennie. A vastagsága is szokatlannak tűnt, mintha a szükségesnél több réteg került volna rá. Nem az a precíz, klinikai munka volt, amit megszoktunk.
És volt egy másik apróság is.
Egy alig érzékelhető, vegyszeres szag lengte körül, amely idegenül hatott a fertőtlenítők és kötszerek ismert illatában.
Ekkor lépett be csendben Dr. Gergő Pierce. Nyugodt jelenléte szinte lehűtötte a levegőt, de a tekintete élesen pásztázott mindent. Nem tartozott azok közé, akik kapkodnak – kivéve, ha okuk van rá.
Szó nélkül odalépett, kissé lehajolt, és több irányból is szemügyre vette a gipszet. Aztán a tollával finoman megütögette, mintha a visszhangjából akarna következtetni.
A hang nem volt megfelelő.
Túl tompa.
Túl tömör.
Lassan felegyenesedett. Körbenézett a helyiségben, majd nyugodt, de megkérdőjelezhetetlen hangon szólalt meg:
– Kérek mindenkit, lépjen hátrébb.
A levegő azonnal megfagyott. Ilyen tónusra egy kórházban senki sem kérdez vissza.
Az anyára emelte a tekintetét, és hosszabban nézett rá, mint ahogy egy egyszerű kérdés indokolná.
– Azt állította, hogy ezt egy rendelőben tették fel?
Egy pillanatnyi szünet következett – szinte észrevehetetlen, mégis beszédes.
– Igen – felelte az asszony, de a magabiztossága megingott.
Dr. Pierce lassan megrázta a fejét.
– Nem – mondta csendesen. – Ez nem ott készült.
Ezután rám nézett. A tekintetében már nem puszta gyanú volt, hanem súlyos bizonyosság körvonalazódott.
– Anna, értesítse a biztonságiakat.
A szoba falai mintha közelebb húzódtak volna. A csend ránehezedett mindannyiunkra, mert az, amit láttunk, nem illett bele semmilyen ismert forgatókönyvbe.
Nem emelte fel a hangját, mégis minden szó külön súllyal zuhant közénk:
– Ez nem hagyományos orvosi anyag.