– Te jöttél el helyette? – kérdezte végül halkan Márk, és ösztönösen közelebb hajolt, hogy egy szintre kerüljön a kislánnyal. Valami azt súgta benne, hogy ebben a helyzetben nem a magabiztosság, hanem a figyelem számít.
A gyerek komolyan biccentett.
– Neki kellett volna itt lennie. De belázasodott, és nagyon csúnyán köhög. Azt mondta, nem akar már megint cserben hagyni senkit.
A „megint” szó nehéz volt, még ha Lilla teljes természetességgel is ejtette ki.
– Lilla vagyok – tette hozzá kis szünet után. – Öt éves múltam. Pontosabban öt és háromnegyed. Anya szerint ezt mindig hozzá kell tenni.
Márk mellkasában furcsa szorítás jelent meg, amire nem talált azonnal nevet.
– És tud róla, hogy itt vagy? – kérdezte óvatosan.
– Nem – rázta meg a fejét Lilla. – Hallottam, amikor Eszter nénivel beszélt telefonon. Azt mondta, nem akarja lemondani ezt a találkozót is, mert apa halála óta már túl sok mindent mondott vissza. Arra gondoltam, ha én jövök el, akkor te nem leszel csalódott. És talán átadhatom, hogy anya köszön.
Semmi számítás nem volt a hangjában. Csak egy gyerek egyszerű, mégis meglepően tiszta gondolatmenete: ha valaki fontos, akkor tenni kell érte.
Márk hirtelen úgy érezte, mintha minden gondosan felépített mondata eltűnt volna.
Tárgyalt már százmilliós üzletekről, ült szemben ellenséges befektetőkkel, tartott előadásokat jegyzet nélkül telt ház előtt – de erre nem készítette fel semmi. Arra, hogy egy apró kislány álljon elé, és az anyja méltóságát óvja egy idegen előtt.
– Örülök, hogy megismerhetlek – mondta végül lassan, félretéve minden könnyedkedést.
Lilla vállai egy árnyalatnyit lejjebb ereszkedtek.
– Leülhetek az asztalhoz? – kérdezte.
– Persze – felelte Márk, és kihúzta neki a széket.
Rendeltek egy forró csokoládét, jó sok pillecukorral. Lilla akkora lelkesedéssel kavarta, hogy a kanál vidáman csilingelt a csészében. Közben mesélni kezdett az anyjáról: hogy Nóra olyan süteményeket süt, amiknek az illata betölti az egész lakást, és hogy olyankor sokkal többet mosolyog. Hogy mostanában azonban gyakran fáradt, néha még a cipőfűzés közben is le kell ülnie pihenni.
– Azt mondja, a felnőttek a csontjukig elfáradnak – magyarázta töprengve. – Szerintem inkább azért, mert túl sok olyan csomagot cipelnek, amit senki sem lát.
Márk akaratlanul is elmosolyodott.
A beszélgetés inkább hasonlított vallomáshoz, mint kötetlen csevegéshez. Lilla elmondta, hogy az édesapja két éve egy építkezésen vesztette életét. Hogy Nóra azóta dupla műszakokat vállal, csak hogy minden rendben maradjon. Hogy néha vacsorára egyszerűen müzlit esznek, és pikniknek nevezik, hogy vidámabbnak tűnjön.
– Nem szeret segítséget kérni – tette hozzá Lilla bizalmasan. – Azt mondja, másoknak is van elég bajuk.
Márk még soha nem tapasztalta, hogy a saját jóléte kényelmetlen érzést keltsen benne. Most azonban, egy meleg bögrével a kezében, egy gyerekkel szemben ülve, aki azért érkezett egy randira, hogy megkímélje az anyját a kellemetlenségtől, megértett valamit. A biztonság és a lehetőségek nem egyformán jutnak mindenkinek. És gyakran azok fogadják el a legnehezebben a segítséget, akik maguk a legtöbbet adnák másoknak.
Nagyjából húsz perc telhetett el, amikor a kávézó ajtaja hirtelen kivágódott, és Nóra sietve lépett be rajta, zaklatottan, kapkodó lélegzettel, tekintetével azonnal a helyiséget pásztázva.