A sógornőm úgy méregette a frissen vásárolt crossoveremet, mintha nem is egy autót, hanem egy interkontinentális rakétát állítottam volna le pontosan a legféltettebb virágágyásába, a dáliái közepére.
Az udvarban dermedt csönd ült. Szinte hallani lehetett, ahogy a motor fémje apránként veszít a hőjéből a motorháztető alatt.
— Nahát, szóval mégis maradt pénzetek — sziszegte Erzsébet, és tökéletesre reszelt körmével végigrajzolta a fényszóró ívét. — A család meg majd csak lesz valahogy. Mi azt hittük, hogy az előtörlesztett hitel után zsíros kenyéren és hajdinán éltek, erre kiderül, hogy itt nagyban költekeztek.
Megnyomtam a riasztó gombját. A kocsi barátságosan felvillant, mintha cinkosan helyeselne: „Igen, költünk, és nem is bánjuk.”
— Erzsébet, olyan, hogy fölös pénz, egyszerűen nincs — feleltem higgadtan, miközben a slusszkulcsot a táskám mélyére süllyesztettem. — Csak átgondolt költségvetés létezik.
— Persze, persze — morogta, de már nem is igazán nekem beszélt. A tekintetében szinte kattogott egy képzeletbeli pénztárgép. Előhúzta hatalmas ridiküljéből a gyűrött spirálfüzetét, amelyet a családban csak „A végrehajtási jegyzéknek” becéztünk.
— Ha ennyi maradványotok akad, készítettem is egy listát, kinek jöhetne jól — tárta szét a lapokat, mint egy hadvezér a csatatervet. — Júliának rendezni kellene a lakásfelújítási kölcsönét. Gábornak, a férjének indulótőke kéne az üzleti tervéhez — valami csúcstechnológiás felmosórendszert akar behozni Kínából. És nekem sem ártana egy gyógykúra Egerben. Tudod, az ízületeim…
A férjemre pillantottam. András a kerítésnek dőlve, alig láthatóan mosolygott, majd összekacsintott velem. Réges-régen megegyeztünk: ebben a családi cirkuszban mi csak a nézőtéren ülünk, az első sorból figyeljük az előadást, de nem lépünk a porondra.
— Átgondolom, amit mondasz — feleltem udvarias bólintással, és közben élveztem, ahogy Erzsébet pupillái izgatottan kitágulnak, mintha máris hallaná a kassza csilingelését.
A következő napokban a telefonunk gyakorlatilag folyamatosan rezgett és csörgött. Júlia megállás nélkül bombázott minket üzenetekkel; képeket küldött csillogó olasz járólapokról, amelyekről magabiztosan állította, hogy „már ki is nézte a te pénzedből”. Gábor pedig hosszú, lihegő hangfelvételekben fejtegette, miként fogják a Bluetooth‑os felmosókendők letarolni a piacot, és hogyan úszunk majd mindannyian a profitban.
Aztán szombaton meghúzták azt a lépést, amit nem kellett volna: előzetes jelzés nélkül megjelentek nálunk, teljes díszben. Csengetés? Ugyan. Egy leértékelt tortát szorongattak, és olyan önelégült arccal léptek be, mintha legalábbis egy energetikai óriáscég igazgatótanácsából érkeztek volna.
Andrással éppen a reggeli kávénkat kortyolgattuk.
Erzsébet úgy tolta arrébb a csészémet, mintha a saját asztalánál ülne, és diadalmas mozdulattal letette középre a süteményt.
— Na, gyerekek! — csapott bele lelkesen, majd elfoglalta az asztalfőt. — Egy rendes családban minden bevétel közös. Marx is megmondta: a tőkének a közösséget kell szolgálnia. A mi közösségünk pedig a család. Tehát Katalin, utalj félmilliót Júliának, Gábornak pedig egy egész milliót.
Meg sem állt.
— Az autódat pedig add el. Felesleges luxus. Vegyél helyette egy használt kocsit, munkába járni az is megfelel.
Belekortyoltam a kávémba. Brazil arabica. Selymes, telt íz — és a közelgő győzelem előérzete.
— Tudja, Erzsébet, Marx egész életében anyagi gondokkal küzdött, és Engels támogatása nélkül a családja sem boldogult volna — jegyeztem meg szelíden. — Azt szeretné, hogy én legyek az ön Engels-e a lánya és az állás nélküli veje számára?
Gábor nem hagyta, hogy a kérdés leülepedjen. Előrehajolt, mint egy olcsó tőzsdeguru.
— Kata, te egyszerűen nem érzed a trendeket! — nevetett fölényesen. — Az okos felmosórongy háromszáz százalékos hasznot hoz egy hónap alatt. Ez befektetés. Üzlet!
Nyugodtan kihúztam az asztalon fekvő mappából egy kinyomtatott kimutatást.
— Gábor, az előző nagy dobásod sem volt más, mint egy házi csigatenyésztési projekt a fürdőszobában… — mondtam, és a lapokat lassan elé csúsztattam.
— …a fürdőszobában dédelgetett afrikai szőlőcsigák története — folytattam higgadtan. — Emlékszel? A teljes állomány kipusztult a csapvíz klórtartalma miatt. Százszázalékos veszteség. Ennél nehéz meggyőzőbb referenciát találni egy „ígéretes” vállalkozáshoz.
Erre Júlia azonnal átváltott sértett mártír szerepbe. Látványosan a mellkasára tette a kezét, mintha legalábbis operaszínpadon állna.
— Mi nők vagyunk, Katalin! — csattant fel remegő hangon. — Tartanunk kell egymásban a lelket! A család szent és sérthetetlen!
— A te lelki támogatásod érdekes módon mindig a leárazott manikűrnapokon aktivizálódik — jegyeztem meg szárazon. — Három év alatt egyszer sem jutott eszedbe, mikor van András születésnapja. A második keresztnevemet pedig tegnap tudtad meg, amikor a banki applikációban próbáltad bepötyögni a számlaszámomat.
Erzsébet Denisovna arcán átfutott a felismerés: a gondosan felépített hadművelet repedezik. Felpattant a székről, és akkorát csapott az asztalra, hogy megzörrentek a csészék.
— Most már minden világos! Te sosem voltál közénk való! Számító, hideg nőszemély! Ha ma nem érkezik meg a pénz Júlia számlájára, ide többé be nem teszem a lábam! András! — fordult drámai mozdulattal a fiához. — A feleséged semmibe veszi az anyádat. Dönts: ő vagy a vér szerinti családod!
András komótosan belekortyolt a kávéjába, majd gondosan visszahelyezte a csészét az alátétre. Nyugodtan nézett az anyjára.
— Anya, én már hét éve döntöttem, az anyakönyvvezető előtt. És képzeld, azóta is egyre biztosabb vagyok benne, hogy jól választottam.
Ekkor elővettem a bőrmappámból három, vastag papírra nyomtatott iratot, és szépen egymás mellé rendeztem őket.
— Azt mondtam, átgondolom a segítséget — szólaltam meg békés hangon, és a dokumentumokat a rokonok felé toltam. — Meg is tettem. Hajlandó vagyok másfél millió forintot biztosítani.
Gábor tekintete felcsillant, Júlia sírása egy pillanat alatt elhalt.
— Ez egy célhoz kötött kölcsönszerződés — mutattam az első lapra. — Évi huszonöt százalékos kamattal. Fizetési késedelem nem megengedett. Fedezetként Júlia tulajdoni hányada szolgál az Erzsébet Denisovna tulajdonában lévő, háromszobás lakásban.
— További kikötés — folytattam higgadtan —, hogy Gábor bejelentett állást vállal, és háromhavonta bemutatja a hivatalos jövedelemigazolását, a 2‑NDFL nyomtatványt. Amint a szerződést aláírjuk és közjegyző hitelesíti, az összeg azonnal rendelkezésetekre áll.
— Ez maga a szolgaság! — csattant fel Júlia rekedten, és úgy húzódott el az asztaltól, mintha a papírok fertőznének. — A lakásunkra fáj a fogad?!
— Csupán gondoskodom róla, hogy a pénzem biztonságban legyen — feleltem vállvonva.
— Ti kértetek támogatást, én pedig egy korrekt pénzügyi konstrukciót kínálok. Tudjátok, hol csúszik félre nálatok minden? Összemossátok az önzetlenséget az élősködéssel. Ha pénzt kaptok következmények és jogi garanciák nélkül, abból mindig baj lesz.
Tartottam egy rövid szünetet, majd nyugodtan hozzátettem:
— Aki nem hajlandó a saját „zseniális” vállalkozásáért kockára tenni a vagyonát, az valójában nem hisz benne. Az csak könnyű pénzt akar. A rokoni kapcsolat nem felmentés a felelősség alól, inkább ok arra, hogy minden átlátható legyen. Így később nincs sértődés. Nos, aláírjuk?
Gábor volt az első, aki lassan az ajtó felé araszolt, motyogva valamit arról, hogy „a felmosórongyok még ráérnek”. Júlia felkapta a táskáját, a bontatlan tortát ott hagyva az asztalon.
Erzsébet Denisovna kihúzta magát, méltóságot erőltetve magára, de a tekintetemet kerülte.
— Ide többet be nem teszem a lábam — sziszegte halkan.
— Ezt megjegyzem — mosolyodtam el udvariasan. — Szép napot kívánok.
Az ajtó nagy csattanással zárult mögöttük.
András mögém lépett, és átkarolta a vállamat.
— Mit gondolsz, mennyi idő múlva próbálkoznak újra? — kérdezte derűsen.
— Talán addig nem, amíg nem veszünk egy nyaralót — nevettem. — Ott legalább nem kell kertet ásni, legfeljebb a grillt begyújtani.
Lementünk a ház elé, beszálltunk az új autónkba. A belső térben finom bőrillat és friss levegő keveredett — a függetlenség szaga. Ráléptem a gázra, és a belváros felé vettük az irányt egy kávéra. A határainkat igenis elegánsan, de rendíthetetlenül kell meghúzni.