A felismerés azonban nem egyik pillanatról a másikra érkezett. Egy este, miközben a monitoron keresztül figyelte, ahogy Nóra nevetésre bírja Lillát, András mellkasában különös melegség lobbant fel. Nem a hála csendes, tiszta érzése volt ez. Több annál. Vonzás, amely szinte fájt. Sóvárgás a közelségére. Arra, hogy ne egy kijelző válassza el tőle, hanem hallja a hangját maga mellett, érezze az ujjai érintését.
Szerelem.
Ott sarjadt ki benne, ahol korábban megesküdött, hogy minden érzelem kihunyt.
Megrettent saját magától.
Hogy történhet ez ilyen gyorsan?
Miféle ember az, aki így érez?
Nem árulja-e el Eszter emlékét?
A lelkiismeret fojtogató árnyékként telepedett rá, és napokig nem hagyta nyugodni.
Miközben belül marcangolta magát, az élet már készítette a következő csapást.
Egy esős, szürke júniusi csütörtökön András a szokásosnál korábban, négy óra körül ért haza. A házban dermedt csönd fogadta. Lilla aludt, de a levegőben vibrált valami kimondatlan feszültség. Nórát kereste, végül a fürdőszoba zárt ajtaja mögül halk zokogást hallott.
— Nóra… minden rendben? — kopogott.
Pár másodpercnyi néma csend után az ajtó lassan kinyílt. A lány szeme duzzadt volt a sírástól, kezében gyűrött papírlapot szorongatott.
— Ne haragudj… nem kellene itt… munkaidőben… — próbálta összeszedni magát.
András ösztönösen kivette a kezéből a papírt. Hivatalos felszólítás: kilakoltatás. Egy hét. Ennyi ideje maradt.
— Elmaradtál a bérleti díjjal? — kérdezte halkan.
Nóra lehajtott fejjel bólintott.
— Három hónap… próbáltam egyezkedni, de a tulajdonos hajthatatlan.
András mellkasát jeges szorítás fogta el. A gondolat, hogy Nóra egy menedékhelyen, kiszolgáltatottan éljen, elviselhetetlennek tűnt.
— Költözz ide — bukott ki belőle azonnal.
Nóra értetlenül nézett rá.
— Tessék?
— Van üres szoba. Maradhatsz. Nem kell fizetned. Úgyis minden nap itt vagy… és Lillának szüksége van rád.
A lány hátrált egy lépést.
— Nem kérek szívességet. Nem vagyok adomány.
— Ez nem adomány — válaszolta András gyorsan. — Egyszerű megoldás.
Az „egyszerű” szó mögé rejtette azt, amit nem mert kimondani: hogy nem csupán a kislány miatt akarja, hogy maradjon.
Nóra hosszan nézett rá, majd csendesen megkérdezte:
— És neked? Neked is szükséged van rám?
A kérdés ott lebegett közöttük, súlyosan, megkerülhetetlenül. Közelebb léptek egymáshoz, és észrevétlenül egy térbe simult a lélegzetük. András megérezte Nóra finom, virágos illatát, és felfedezett a nyakán egy apró anyajegyet, amit addig soha nem vett észre. A lány ajkai enyhén elnyíltak…
Lilla sírása hasított a csendbe.
Mintha maga a sors figyelmeztette volna őket.
A pillanat szertefoszlott. Nóra zavartan eltávolodott, és a gyerekszoba felé sietett. Ott azonban nemcsak a síró kisgyermek várta.
A félhomályban egy apró piros fény villant.
Nóra odalépett, gyanakodva lehajolt, majd megérintette a dísztárgy talapzatát. A következő másodpercben már a kezében tartotta a rejtett kamerát. Arca elsápadt. Szinte remegve kezdte átvizsgálni a házat. Talált egyet az órában. Egy másikat a konyhában. Mindegyik arra a térre irányítva, ahol ő Lillával volt.
Amikor András belépett, Nóra már az egyik eszközt szorongatta.
— Figyeltél engem. Végig. — A hangja nem kérdezett, állított.
András úgy érezte, mintha megnyílt volna alatta a padló.
— Nóra, én csak…
— Mit? — csattant fel. — Azt akarod mondani, hogy bíztál bennem? Hogy miközben mindent megosztottam veled, te már előre tudtál rólam mindent? Hogy nyomoztál utánam?
— Csak biztos akartam lenni benne, hogy Lilla biztonságban van…
— Én pedig hittem benned! — tört ki belőle zokogva. — Azt gondoltam, őszinte vagy. Hogy amit köztünk érzek, az valódi. De te sosem bíztál meg bennem.
A kamerát a kanapéra dobta, majd a hálóba rohant összeszedni a holmiját. András követte, magyarázott, könyörgött. Félelemről, traumáról beszélt, Eszter haláláról, az elvesztésről. De Nóra nem figyelt. Reszkető kézzel tömte ruháit a táskába.
A zajra Lilla felébredt. Amikor meglátta Nórát a csomaggal, kétségbeesetten kiáltotta:
— Anya!
A szó élesebben hasított Andrásba, mint bármelyik vád.
Nóra letérdelt, gyengéden megcsókolta Lilla homlokát.
— Sajnálom, kicsim — suttogta.
Majd Andrásra nézett.
— Szeretlek. És a lányodat is. De nem tudok együtt élni valakivel, aki képtelen bízni bennem.
Az ajtó bezárult mögötte.
András akkor értette meg, mit jelent ismét elveszíteni valakit, aki már gyógyítani kezdte a sebeit.
Az elkövetkező három nap káosz volt. Lilla nem evett, nem aludt rendesen. Minden helyiségben Nórát kereste. Éjszakánként sírva ébredt, „anya” után kiabálva, és amikor csak az apját találta ott, még kétségbeesettebben zokogott.
András új nevelőket próbált felvenni. Hiába. Lilla elutasította őket. Az egyikhez nem engedte közel magát, a másik elől elbújt, mintha a jelenlétük is fájna.
A munkahelyén András árnyékként létezett. Megbeszéléseket mulasztott el, dokumentumokat olvasatlanul írt alá, hibákat vétett. Kollégái komoly beszélgetésre hívták.
— Segítségre van szükséged. Neked is, és a kislányodnak is — mondták.
De ő tudta, hogy nem szakember hiányzik.
Hanem Nóra.
Egy álmatlan éjszakán ismét elővette a felvételeket. Már nem ellenőrizni akart. Büntette magát. És akkor, a képernyő hideg fényében végre kimondta magának az igazságot: nemcsak Lilla szenved a hiányától. Ő maga is. Szereti Nórát. És a félelme miatt taszította el.
A negyedik napon Lillát az édesanyjára bízta, és elindult megkeresni Nórát. A régi lakcímén egy barátságtalan férfi közölte vele, hogy a lány egy keleti kerületi menedékhelyről beszélt. András több intézményt is végigjárt, mire végre rátalált.
Nóra egy emeletes ágy szélén ült. Soványabbnak tűnt, arca sápadt volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak. Kezében egy fényképet szorongatott.
Lilla mosolygott rajta.
András torka elszorult.
— Nóra…
A lány felnézett, meglepetten, majd elfordította tekintetét.
— Nem kellene itt lenned.
András letérdelt elé, mit sem törődve a kíváncsi pillantásokkal.
— Lilla nem eszik. Alig alszik. Hiányzol neki… és nekem is.
Nóra fájdalmasan megrázta a fejét.
— És a bizalom? Az hogyan épülne újra?
András mély levegőt vett.
— Bízom benned. A kamerák… a saját félelmeim voltak. A múltam. De tudod, mit láttam rajtuk? Azt, hogy te vagy a legodaadóbb, legtisztább szívű ember, akit ismerek. Hogy a lányom szeret téged. És hogy én… szeretlek.
Nóra lehunyta a szemét, könnyei megállíthatatlanul folytak.
— Ne mondd… mert én is szeretlek.
Amikor ismét ránézett, tekintetében ott bujkált a bizonytalanság.
— De nézz rám, András. Nincs diplomám, nincs családom, semmim sincs. Te pedig sikeres, gazdag ember vagy. Hogy lehetnék én elég? Hogyan léphetnék Eszter helyére?
András gyengéden, de határozottan fogta meg a kezét.
— Nem kell senki helyére lépned. Eszter örökké a múltam része marad. De te nem pótlék vagy. Te önmagad vagy. És Lillának sem egy „helyettesre” van szüksége, hanem rád. Arra a nőre, akit ő választott.