Esténként a konyhából kiszűrődő fény végigcsúszik a folyosón, és olyankor a lakás tágasabbnak tűnik, mint amekkora valójában. A falakon megül a sárgás derengés, és egy rövid időre elhiteti az emberrel, hogy van még tér, van még levegő.
– Hová, Benedek? – kérdeztem tőle.
A saját hangomat alig ismertem fel; olyan halkan szólt, mintha nem is belőlem fakadt volna.
– Haza, nagymama – felelte nyugodtan. – Nem oda, ahonnan elvittek. Egy másikba. De az is otthon lesz.
Nem volt a szavaiban semmi kamaszos dac vagy fellángolás. Inkább olyan határozottság csengett bennük, amilyen csak azok sajátja, akik már hosszú ideje érlelnek magukban egy döntést, és mostanra minden kétséget félretettek. Az arcát figyeltem, és váratlanul nem a költözés gondolata ijesztett meg, hanem az a komolyság, amely arról árulkodott, hogy mindent előre elrendezett.
– Még gyerek vagy – mondtam automatikusan. – Tanulnod kell. Vizsgák várnak rád. Előtted az élet.
Alig láthatóan megrázta a fejét, mintha ezt a párbeszédet már számtalanszor lejátszotta volna magában, és most csak a végső változatot mondaná fel.
– Nyolc hónapja készülök erre – közölte csendesen. – Csak azt vártam, hogy betöltsem a tizennyolcat.
Ekkor vettem észre a hóna alatt a vastag, szürke mappát, amelyet gumiszalag fogott össze. A szeme alatt pedig ott ült valami újfajta, felnőttes fáradtság. A dossziéban bérleti szerződés lapult, az irataim másolatai, orvosi papírok, a gyógyszereim pontos rendje, még a taxi és a rendelő telefonszáma is. Mindent kézzel írt le egy kockás füzetbe: reggeli vérnyomásmérés, étkezés utáni tabletták, lábgyakorlatok, a szomszéd asszony elérhetősége. A lapokat nézve azon tűnődtem, mikor nőtt fel úgy az unokám, hogy képes lett más életét is a kezében tartani.
– Honnan volt minderre pénzed? – kérdeztem végül. Nem bizalmatlanságból, inkább attól félve, hogy túl nagy árat fizetett.
– Dolgoztam – felelte egyszerűen. – Esténként, hétvégén, nyáron. Bútort pakoltam, rajzokat készítettem egy ismerős mesternek, és félretettem minden forintot.
Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette:
– Esti tagozatra jelentkeztem. Az építészet megvár. De neked nem kell tovább menetrend szerint megöregedned itt.
Ezek a szavak jobban marták a torkomat, mint bármilyen sajnálkozás. Mert nem volt bennük szánalom. Tisztelet volt bennük. Az, ami talán jobban hiányzott nekem az elmúlt években, mint a házi koszt vagy a saját ablak látványa.
Benedek felsegítette rám a kabátot, kézbe vette a táskámat, és határozott léptekkel elindult az igazgatónő irodája felé. Nem nézett vissza, mintha attól tartana, hogy ha időt hagy magának, meginog. Én lassan bicegtem utána, botomra támaszkodva, és közben arra gondoltam: talán akkor a legkönnyebb haladni, ha nem sajnálat kísér, hanem bizalom.
Az irodában Erzsébet ült az asztal mögött. Fáradt tekintettel pillantott ránk, és az első másodpercben látszott rajta, hogy azt hiszi, Benedek csak a szokásos vasárnapi látogatásra érkezett. Még nem sejtette, hogy ez a találkozás egészen más fordulatot tartogat mindannyiunk számára.