— Három perced van. Győzz meg, miért ne adjam be a válópert! — István látványosan hátradőlt a széken, és a mobilját a konyhaasztal közepére csúsztatta.
Katalin komótosan megtörölte a kezét a kockás konyharuhában. A telefon élénk kijelzőjén fenyegetően villogtak a piros számok.
— Elindult az idő, Kati. Halljuk, miért érné meg nekem ebben a házasságban maradni. Nincs rendes otthonos hangulat, a vacsora megint ehetetlen. A hús kiszáradt, olyan, mintha cipőtalpat rágnék.
Húsz éve ismétlődött ez a jelenet. Amint valami nem az ő elképzelése szerint alakult — legyen szó egy ki nem vasalt ingről vagy arról, hogy a felesége új kabátot szeretett volna venni —, István előhúzta a legerősebb fegyverét. A válással való fenyegetés volt a bevált eszköze. Régebben Katalin megrettent. Kapkodni kezdett, felajánlotta, hogy gyorsan süt tojást, könyörgő pillantással ígérte, hogy mindenben változni fog, jobb lesz, figyelmesebb.
István élvezte ezeket a perceket. Ilyenkor úgy érezte, ő irányít mindent, ő a szigorú, de igazságos bíró.
Azon az estén azonban mintha besűrűsödött volna a levegő a konyhában. Katalin nem rohant a tűzhelyhez. A mosogató mellett állt, és csendben figyelte az asztalnál ülő férfit.
— Megsüketültél? — csattant fel ingerülten, amikor észrevette a nő nyugalmát. — Már eltelt egy perc. Holnap elköltözöm. Meghagyom neked ezt a kétszobás lakást, élj benne egyedül, én pedig új életet kezdek. Keresek valakit, aki legalább főzni tud. Na, mondd, hogy megértetted, amíg még jókedvű vagyok.
Szinte mámorította a saját hatalma. A fejében az élt, hogy negyvennyolc évesen a felesége senkinek sem kellene. Hová menne nélküle? Ki fizetné a rezsi felét, és ki vinné ki hétvégenként a telekre?
Katalin a gyorsan fogyó másodperceket nézte. Két perc maradt. És abban a pillanatban, mintha egy láthatatlan fátyol hullott volna le a szeméről, valami végérvényesen megváltozott benne.
A következő másodpercben már nem egy félelmetes férfit látott maga előtt, akinek egyetlen döntésén múlik az élete, hanem egy korosodó, öntelt alakot a kinyúlt, otthoni pólójában. Egy embert, aki hosszú éveken át abból táplálkozott, hogy ő rettegett az egyedülléttől. És ekkor, váratlan tisztasággal, felismerte: többé semmitől sem fél. Az évtizedek alatt felgyülemlett fájdalom egyszerűen szertefoszlott, és a helyén hűvös, tárgyilagos nyugalom maradt.
– Nincs szükségem három percre – szólalt meg kimért, szinte idegen hangon. – Harminc másodperc is elég.
István elégedett félmosollyal dőlt hátra.
– Halljuk. Lepj meg.
Katalin szó nélkül megfordult, kiment az előszobába, majd néhány pillanat múlva visszatért. A kezében egy egyszerű, kék műanyag mappa volt. Letette a férje elé az asztalra, félresöpörve az érintetlen vacsora tányérját.
– Nyisd ki.
István homloka ráncba szaladt, a korábbi magabiztosság lassan leolvadt az arcáról. Széthúzta a mappa patentját, és kivett néhány lepecsételt, kinyomtatott lapot. A tekintete kapkodva futott végig a sorokon: „Keresetlevél házasság felbontása iránt”, „Közösen szerzett vagyon megosztása”…
– Nem akarok győzködni senkit – mondta Katalin nyugodtan. – Váljunk el. Akár azonnal. Tavasszal mindent előkészítettem. Csak arra vártam, hogy végleg eltűnjön belőlem irántad még az a parányi együttérzés is. Ma ez is megtörtént.
A férfi tátott szájjal meredt rá.
– Miféle papírok ezek? Milyen vagyonmegosztás? – hebegte, és ingerülten az asztalra dobta a lapokat. – Elment az eszed? A nevetséges fizetésedből egy hónapig sem húznád nélkülem!
– Októberben előléptettek – felelte Katalin higgadtan. – Nem szóltam róla. Tudtam, hogy azonnal félretetetnéd velem a pénzt a következő autódra.
István megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de az inkább torz grimasznak tűnt.
…inkább kínos fintor lett belőle, mint valódi mosoly. Lassan kezdte felfogni, hogy nem az a régi, megszeppent és engedelmes asszony áll előtte, akit évek alatt a saját képére formált. Katalin tekintete nyugodt volt, szinte idegen.
– Hát legyen! – csattant fel hirtelen, hogy mentse a büszkeségét, és még feljebb emelte a hangját. – Váljunk el! Eladjuk a lakást, felezzük a pénzt! Kíváncsi vagyok, milyen lyukat veszel abból az apróból!
Katalin ajkán alig észrevehető mosoly suhant át.
– Melyik lakást, István? – kérdezte szelíden. – Ezt? Talán elfelejtetted, hogy ebbe a lakásba egy évvel az esküvő előtt költöztem be, amikor a nagymamám nekem ajándékozta. Az ajándékba kapott ingatlan nem képezi a közös vagyon részét. Ez az én tulajdonom. Te csak be vagy ide jelentve, és az ügyvéd már elkészítette a kijelentéshez szükséges iratokat.
István pislogott, mintha nem értené a szavakat. Hol a kék mappára, hol a feleségére nézett.
– A tavaly hitelre vásárolt autó viszont a házasság alatt került a nevünkre – folytatta Katalin tárgyilagosan. – Mivel a kölcsönt te vetted fel, nagyvonalúan lemondok a részemről. Fizetheted tovább egyedül, a kocsi teljes egészében a tiéd.
– Várj… – a férfi hangjából eltűnt a fölény, helyét tanácstalanság vette át. – És most hova menjek így, este?
Ebben a pillanatban éles sípolás hasított a levegőbe. A konyhai időzítő jelzett: letelt a három perc.
Katalin a bejárat felé intett.
– Összepakoltam a holmidat. Három sporttáska vár az ajtónál. Amíg a nappaliban meccset néztél, volt rá időm. Ja, és fél órája felhívtam az édesanyádat is. Örömmel fogadja, hogy a szeretett fia visszaköltözik a gyerekszobájába. Már meg is vetette a kanapét.
A csipogás betöltötte a konyhát. István a telefonja kijelzőjét bámulta, de az ujjai nem engedelmeskedtek, hogy lenémítsa a hangot. Nem az időmérő állt meg abban a pillanatban, hanem az a kényelmes, megszokott élete, amelyben eddig magától értetődőnek hitte Katalin hallgatását.
Katalin odalépett a tűzhelyhez, meggyújtotta az egyik rózsát, és feltette a vízzel teli kannát melegedni. Mozdulatai nyugodtak voltak, szinte kimértek. Nem sietett. Előtte állt egy teljesen új korszak – egy olyan élet, amelyben senki nem méri stopperrel a lélegzetvételét, nem számolja a perceit, és nem fenyegeti határidőkkel.
István még mindig mozdulatlanul ült, mintha a székhez szegezték volna. A csipogás abbamaradt, de a csend, ami utána maradt, súlyosabb volt bármilyen zajnál. Most értette meg igazán, hogy nem egy vita zajlott le az imént. Nem egy sértett mondat hangzott el. Hanem egy korszak zárult le.
Katalin a pultra támaszkodva nézett maga elé. Nem remegett a keze. Nem sírt. Valami benne már jóval korábban lezárta ezt a házasságot – talán akkor, amikor először érezte, hogy elszámoltatják azért, mert létezik. A mai este csak a kimondott végszó volt.
– Ennyi? – kérdezte végül István rekedten.
– Ennyi – felelte halkan, de határozottan. – Nem maradt bennem több magyarázat.
A víz lassan zúgni kezdett a kannában. A hétköznapi hang most furcsán ünnepélyesnek tűnt, mintha egy új kezdetet jelezne. Katalin levette a tűzről, és két csészét készített elő, majd egy pillanatra elgondolkodott. Aztán az egyiket visszatette a helyére.
– A teád kihűlne – mondta egyszerűen.
István ekkor állt fel. Körbenézett a konyhában, amelyet eddig magától értetődően az otthonának hitt. Most idegennek látta. Minden tárgy arról árulkodott, hogy itt valaki más is élt – valaki, akinek az idejét, türelmét és méltóságát túl sokáig vette természetesnek.
Katalin leült az asztalhoz a saját csészéjével. Nem nézett rá többet. Nem volt benne harag, csak véglegesség. Az ajtó felől halk nesz hallatszott, ahogy István megindult a kijárat felé. A lakás csendje most már nem nyomasztó volt, hanem tiszta és üres – készen arra, hogy valami egészen új töltse meg.