— Az én pénzemből rendezed a mulatságot? — a volt férjem úgy toppant be a fiatal feleségével, mintha felvonulni érkezett volna… egészen addig, amíg fel nem fogta, ki áll mellettem.
— Egész barátságos kis hely. Olyan… nosztalgikus hangulata van. Már-már öreges — jegyezte meg László, amikor belépett a különterembe. Úgy viselkedett, mintha szívességet tett volna azzal, hogy megjelent, nem pedig azért jött volna, hogy felköszöntsön.
Karján egy testhez simuló bézs ruhát viselő nő lógott. Harminc körül lehetett — nagyjából annyi idős, mint a legidősebb lányunk.
A zene egyik pillanatról a másikra elhalt. Az imént még élénken beszélgető, poharakkal koccintó társaság dermedten hallgatott el. Az asztal mellett álltam, és úgy markoltam a pezsgőspoharat, hogy az ujjaim szinte kifehéredtek.
Három éve nem találkoztunk. Azóta a nap óta, hogy közölte: „kinőtte” a házasságunkat, és elmegy ihletet keresni. Úgy tűnik, sikerrel járt.
— Erika! — hasított végig a hangja a csenden. — Boldog születésnapot! Ötvenöt év, az már tekintélyes mérföldkő.
Közelebb lépett, maga után húzva a kísérőjét. A lány hosszú szempillái mögül bizonytalan kíváncsisággal méregette a barátnőimet, mintha egy kiállításon találná magát.
— Hadd mutassam be: ő Vivien — vigyorgott elégedetten László. — A múzsám. Gondoltuk, beugrunk köszönteni. Biztos egyedül ünnepelsz, mint régen…
Egy elegáns márkás tasakot nyomott a kezembe, tele drága kozmetikumokkal. Nem kellett belenéznem, pontosan tudtam, miféle „érett bőrre való” csodaszerek lapulnak benne.
— Köszönöm, László — feleltem higgadtan. — Igazán nem volt szükséges. Itt megvan a magunk hangulata.
— Látom — futtatta végig a tekintetét a termen, az ünnepi asztalokon, a vendégeken. — Kedves. Igazi nyugdíjasklub.
Valaki halkan felnevetett a háttérben. Az egyik barátnőm megmozdult mellettem, mintha készülne visszavágni.
Ágnes már épp megszólalt volna, de egyetlen pillantással jeleztem neki: most ne.
— Elnézést, egy percre kimegyek — mondtam halkan, és kisétáltam a teremből.
A mosdóban friss, citrusos illat terjengett. Bezártam magam mögött az ajtót, és a homlokomat a hűvös tükörlapnak támasztottam.
A visszatükröződő nő sötétkék ruhát viselt. Ápolt volt, csinos, tartása elegáns. Csak a szeme árulkodott. Ugyanaz az érzés derengett bennük, amit László mindig elő tudott hívni belőlem — mintha kevesebb lennék. Mintha „másodosztályú” volnék.
— Ötvenöt éves… kinek kellesz már? — suttogta bennem egy ismerős, kegyetlen hang. — Azért jött, hogy bebizonyítsa: ő győzött. Te pedig csak a múlt vagy.
Megnyitottam a csapot, hideg vizet engedtem a csuklómra. A hűvösség kijózanított.
Eszembe jutott, hogyan nevetett Gábor tegnap, amikor együtt választottuk ki a cipőmet. Ahogy rám nézett — nem megszokásból, nem úgy, mint egy feleségre vagy egy gyerek anyjára, hanem mint egy nőre, akit kíván.
— Elég — mondtam ki hangosan. — Nem veszítettél. Erika vagy. És ez a te estéd.
Igazítottam a rúzsomon, kihúztam magam, vettem egy mély levegőt, és visszamentem.
Bent újra zsongott a társaság. László valahogy már az asztalfőn ült, mintha mindig is oda tartozott volna. Töltött magának gyümölcslevet, és fennhangon mesélt:
— …mondom neki: Vivien, ugorjunk el Balira! Erre ő, hogy fél a repüléstől. Hát mit volt mit tenni, business osztály, egy kis rábeszélés. Tudjátok, fiatalság — szél a fejben, de tele energiával!
Vivien mellette ült, a telefonjába temetkezve; látszott rajta, hogy halálosan unja. A barátnőim csendben piszkálták a salátát.
— És Erika? — hallatszott László hangja.
— Ő inkább otthonülő típus. Neki már az unokázás való, nem a tengerpart. Minden kornak megvan a maga szerepe.
Felemelte a poharát.
— A lélek fiatalságára! Az a fontos, hogy a motor még járjon, nem az, hány év van az ember mögött…
…hány év van az ember mögött.
Az útlevél végül is csak egy darab papír – gondoltam. A számok benne lehetnek tekintélyt parancsolók, de attól még nem azok mondják meg, ki mennyit ér.
Nyugodtan odaléptem az asztalhoz.
— László, kóstold meg a kacsát. Ma kivételesen jól sikerült.
— Meglehet — húzta félmosolyra a száját, és lassan végigmért tetőtől talpig.
— És te hogy vagy? Nem unatkozol? Macskák, tévésorozatok?
— Unalomra nincs időm — feleltem derűsen. — Munka, felújítás, intéznivalók… él az ember.
— Felújítás? — nevetett fel gúnyosan. — Csak nem te tapétázol saját kezűleg? Vagy kerestél valami olcsó mestert?
Ebben a pillanatban kinyílt az étterem ajtaja.
A bejáratnál Gábor állt.
Sötétkék zakó volt rajta, az inge gallérja lazán kigombolva. Minden mozdulata természetes eleganciát sugárzott. Negyvenöt éves, de úgy festett, hogy a teremben ülő nők fele önkéntelenül kihúzta magát.
Nem csokrot hozott. Egy nagyméretű cserépben orchideát tartott a kezében. „Fekete gyöngy.” Fél évvel ezelőtt említettem neki… és azt hittem, rég elfelejtette.
Megtalált a tekintetével, rám mosolygott — csak rám —, majd határozott léptekkel elindult felém.
Csend lett. De nem az előbbi feszengő hallgatás — ez élő, vibráló csönd volt.
Mellém érve halkan megszólalt:
— Bocsáss meg a késésért. A rendelésért mentem. Azt mondtad, ilyet nálunk nem lehet kapni. Tévedtél — sikerült.
Az asztalra tette a virágot, majd magához húzott a derekamnál. Nyugodtan, magabiztosan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Megcsókolt. Nem udvariasságból — hanem igazán. Röviden, mégis úgy, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
— Boldog születésnapot, Erika. Ma egyszerűen lenyűgöző vagy.
Éreztem, hogy elpirulok, de most jól esett ez a melegség.
Oldalról köhögés hallatszott: László félrenyelt. Zavartan kapkodta a tekintetét köztem és Gábor között. Vivien végre felemelte a fejét a telefonjából.
— Ő… kicsoda? — préselte ki magából László.
— Gábor — feleltem higgadtan. — Építész. Kerteket és tereket tervez. És ő a társam.
Gábor udvarias mozdulattal kezet nyújtott.
— Jó estét kívánok.
László kelletlenül fogadta a kézfogást. A magabiztos bevonulásának lendülete szemmel láthatóan megtört. Ott állt mellettem egy férfi, aki fiatalabb volt nála, határozottabb fellépésű… és ami a legfontosabb: úgy nézett rám, ahogyan László hosszú évek óta egyszer sem.
— Építész? — húzta el a száját gúnyosan. — Füvet nyírsz meg bokrokat igazgatsz?
Gábor arcizma sem rezzent.
— Házakat is tervezek — válaszolta nyugodtan. — És kerteket álmodom meg. Olyan nőkhöz, akik megérdemlik a szépet.
László közelebb hajolt hozzám, hangja feszültségtől vibrált.
— Túl fiatal hozzád. Most ez a hóbort? Azt hiszed, visszajön az ifjúság? Vagy abból a pénzből tartod el, amit kipereltél tőlem?
A teremben megfagyott a levegő.
Ránéztem. Nyíltan, indulat nélkül. És abban a pillanatban világossá vált bennem valami: már nincs hatással rám.
— László — mondtam tisztán, érthetően. — Nekem nem kell senkit megfizetnem ahhoz, hogy boldog legyek.
Csend.
— Mi szeretjük egymást. És kizárólag magamról gondoskodom. A saját keresetemből.
Gábor finoman megszorította az ujjaimat.
— Indulnunk kell — vetette oda László hirtelen, és felpattant. — Vivien, gyere.
— De még a tortát sem kóstoltuk meg! — méltatlankodott a lány.
Ő azonban már terelte is kifelé, ideges sietséggel. A nagyra tervezett fellépés menekülésbe fulladt.
Amikor mögöttük becsukódott az ajtó, Ágnes kezdett tapsolni elsőként. A többiek azonnal csatlakoztak.
Felcsendült a zene.
— Táncolunk? — kérdezte Gábor, mosolyogva.
— Igen.
A terem közepére léptünk. A keze a derekamon pihent, körülöttünk dallam hullámzott, az asztalon az orchidea fehéren ragyogott, mint egy jel.
Győztem.
Nem a volt férjem felett.
Hanem a félelmem fölött, hogy önmagam legyek.