A milliárdos mozdulatlanul ült, tekintetét Eszterre szegezve. Ahogy a törékeny alkatú lányt figyelte, érezte, hogy benne valami régen megkövült világrend repedezni kezd.
— Az öcsém ma egy teljesen átlagos iskolába jár — fejezte be halkan Eszter. — Csak azért, mert akkor akadt egy orvos, aki szinte jelképes összegért foglalkozott vele. Nem kötelességből. Emberségből. Ott álltam a klinika folyosóján, és megfogadtam, hogy ha felnövök, én is ilyen szakember leszek. Olyan, aki azoknak a családoknak segít, akiknek nincs pénzük megmenteni a gyereküket. Milánóból ezért jöttem haza. Nem azért, hogy vagyonos férjet találjak magamnak.
László tekintete lassan a saját kezére siklott. Nagy, ápolt ujjak, drága óra a csuklón. Mégis emlékezett arra az időre, amikor a körmei alól a cementport semmilyen szappan nem tudta kiszedni. A kilencvenes évek elején maga is építkezésekről építkezésekre járt, spórolt az ételen, és makacsul tört előre. Az évek során annyira hozzászokott ahhoz, hogy az embereket hasznosság és tőke alapján mérje, hogy közben elfelejtette észrevenni bennük a tartást.
— Apa… — szólalt meg halkan Márk.
László egy kézmozdulattal csendre intette.
Intett a pincérnek, elvitette az érintetlen, kihűlt fogásokat, és három feketekávét kért. Megvárta, amíg az egyenruhás fiú távolabb lép, majd újra Eszterre nézett.
A pillantásából eltűnt a gúny és a méricskélés. Valami egészen más jelent meg benne: súlyos, férfias belátás.
— Az üzleti világomban, Eszter, kétféle ember létezik — mondta most minden fölény nélkül. — Az egyik meghajlik a nyomás alatt. A másik visszaüt. Ma szándékosan próbáltam magát sarokba szorítani. Nyers voltam, udvariatlan és méltatlan.
Enyhén meghajtotta ősz fejét.
— Bocsánatot kérek. Néhány mondattal padlóra küldött, ráadásul elegánsan.
Eszter halványan elmosolyodott. A levegőben vibráló feszültség lassan oszlani kezdett.
— Elfogadom a bocsánatkérést. Csak arra kérem, ne borító alapján ítéljen, László.
Közben megérkezett a kávé. Az erős arabica kesernyés illata összekeveredett az asztalon maradt citrom friss aromájával.
— Tudja… — László megemelte az apró eszpresszós csészét. — A holdingunk nemrég létrehozott egy alapítványt. Felépítettünk egy új gyermekosztályt a megyei kórházban. Csakhogy az igazgatótanácsban kizárólag menedzserek ülnek. Kiválóan számolnak költségvetést és téglánkénti árakat, de fogalmuk sincs, mire van valóban szükségük a gyerekeknek.
Figyelmesen Eszterre nézett.
— Ha vállalná, hogy független szakmai tanácsadóként segíti az alapítvány munkáját… örömmel venném. Természetesen piaci díjazással. Olyan emberekre van ott szükségem, akik a valóságot ismerik, nem csak az irodák világát.
Eszter meglepetten vonta fel a szemöldökét. Ez nem jótékony kegy volt, nem leereszkedő gesztus — hanem együttműködési ajánlat. A szakértelmének elismerése.
— Át fogom nézni a dokumentumokat — felelte komolyan. — Ha valódi segítségről van szó, számíthat rám.
László hirtelen felnevetett. Mélyről jövő, őszinte, felszabadult nevetés volt. Márk pedig érezhető megkönnyebbüléssel engedte ki a benntartott levegőt.