A hangja betöltötte a teret – csengő, felszabadult, őszinte nevetés volt, amelyből hiányzott minden kényszer és udvariasság. Zoltán úgy érezte, ezt a hangot évek óta nem hallotta. Mintha egy másik életből szűrődne át hozzá.
– Zoltán… hiszen ez a feleséged! – sziszegte Nóra elsápadva, ujjai görcsösen markolták a retiküljét.
– A volt feleségem – préselte ki magából a férfi. A szó kimondva hirtelen valósággá vált, pedig néhány perccel korábban még eszébe sem jutott a válás. Kényelmesen berendezkedett az életükbe; neki minden megfelelt úgy, ahogy volt.
– Volt? Erről egy szót sem szóltál! Mit keres itt? És ki az a férfi mellette?
Zoltán nem felelt. Egyre erősebben szorította a felismerés: ez nem véletlen találkozás. Nem a sors szeszélye. Kinga tudta, hogy itt lesz. Tudott Nóráról is. Mindenről tudott. És amit most művelt, az nem jelenet volt, hanem ítélet. Csendes, de megsemmisítő üzenet: „Láttam a játszmádat. Lezártam. Én nyertem.”
A szünetben Kinga – mint egy est királynője – leereszkedett a főcsarnokba. Zoltán, mintha láthatatlan erő húzná, követte. Figyelte, ahogy magabiztosan, könnyed eleganciával beszélget egy csoport tekintélyt parancsoló, kifogástalan öltözetű emberrel. Minden szavára figyeltek, mosolyogtak, reagáltak, mintha természetes volna, hogy ő áll a társaság középpontjában. Gergő kissé hátrébb helyezkedett el. Nem tolakodott, nem akarta túlragyogni – egyszerűen ott volt. Stabilan, nyugodtan, mint valami biztos háttér, amelyhez bármikor vissza lehet térni.
Zoltán végül összeszedte magát, és odalépett. Kinga felé fordult. Az arcán nem látszott harag, sem sértettség, még csak megvetés sem. Csak hideg, érzelemmentes közöny – az a fajta, amely sokkal fájdalmasabb bármilyen dühkitörésnél.
– Tessék? – kérdezte udvariasan, mintha egy idegen vendég szólította volna meg. – Segíthetek valamiben?
– Beszélnünk kell – rekedt meg Zoltán hangja.
– Miről is pontosan? – emelte fel finoman ívelt szemöldökét.
– Arról, amit művelsz! Erről az egész… színjátékról!
– Színjáték? – ismételte meg halkan, enyhe hangsúllyal. – Mi csupán operát hallgatunk. Hol lát ebben cirkuszt? Vagy talán hirtelen érdeklődni kezdett a komolyzene iránt, és a szoprán szólamról szeretne eszmét cserélni?
– Pontosan tudod, mire gondolok! – csattant fel, mire néhány kíváncsi tekintet feléjük fordult.
– Attól tartok, nem – felelte hűvös, metszően tiszta hangon. – Ha hivatalos ügye van velem, kérem, keresse az ügyvédemet. Három napja elküldtem minden szükséges dokumentumot és elérhetőséget. Bár sejtem, az e-mailjeit most sem nézte meg.
– Ügyvéd? – ismételte hitetlenkedve.
– Igen. A válókereset beadásra került. A vagyonmegosztás a házassági szerződés alapján történik – azon a szerződésen, amelynek aláírásához annak idején ön ragaszkodott, teljes meggyőződéssel a saját pénzügyi fölényéről. A kertvárosi ház az enyém marad. A hitelt a nagymamámtól örökölt pénzből már teljes egészében visszafizettem, így nincs alapja vitatni. Az autó, amelyet annyira szeret? Szintén az enyém. Édesapám ajándéka volt a tizedik évfordulónkra. Csak nem felejtette el?
Zoltán tüdeje mintha összeszorult volna. A tér körülötte elhomályosult.
– Ezt nem teheted! Az a ház az én életem! Az az otthonom!
– Dehogynem – válaszolta nyugodtan, és egy pillanatra acélos fény villant a szemében. – Már megtettem. Amíg ön a maga illúzióját építgette, én a saját függetlenségemen dolgoztam.
Ekkor Gergő hangtalanul melléjük lépett, és finoman Kinga könyökére tette a kezét.
– Minden rendben? – kérdezte tárgyilagosan, Zoltánra csupán futó pillantást vetve.
– Teljes mértékben – mosolygott rá Kinga melegen. – Az úr éppen távozni készül.
Zoltán mozdulatlanul állt, és nézte, ahogy Kinga hátat fordít neki, és elsétál egy olyan világba, amely csillogó, magabiztos és végérvényesen nélküle létezik. Rádöbbent: még statisztának sem maradt hely számára ebben az új felvonásban.
Két gyötrő hét elteltével már Kinga ügyvédjének irodájában ült. A minimalista, üveg- és fémfelületekkel berendezett helyiség rideg volt és személytelen – akárcsak az élete mostanában. Előtte egy vaskos iratcsomó feküdt. Minden egyes oldal kegyetlenül pontosan sorolta fel mulasztásait, közönyét, apró, de annál súlyosabb árulását. A legfájóbb azonban a tizenhat éves Levente nyilatkozata volt, amelyet közjegyző hitelesített. A fiú világos, félreérthetetlen mondatokban írta le: az édesanyjával kíván élni.
Aznap éjjel Zoltán nem talált nyugalmat. Végül autóba ült, és elhajtott ahhoz a házhoz, amely már nem az övé volt. A konyhaablakból meleg, aranyló fény szűrődött ki. Kinga alakját látta, amint nyugodt, kimért mozdulatokkal kever valamit egy lábasban. Az asztalnál Levente ült, telefonját nézte, és az arcán mosoly játszott – az a mosoly, amelyet az apjának hónapok óta nem ajándékozott. A ház nem csupán otthonosnak tűnt; teljesnek látszott, harmonikusnak, mintha végre a helyére került volna minden. Zoltán ekkor értette meg: talán sosem volt igazán része ennek az egységnek.
Megnyomta a csengőt. Az ajtót Levente nyitotta ki. Tekintete udvarias volt, de távolságtartó.
– Szia, apa.
– Szervusz, fiam. Bemehetek? – kérdezte Zoltán, és hallotta saját hangjában a bizonytalanságot.
– Anya azt mondta, előre kell egyeztetni. Telefonon.
– Levente, de hát ez az én… az én otthonom is… – kezdte volna, de a mondat súlya hirtelen ránehezedett.