Az első randevún a férfi közölte velem, hogy hét kilót le kellene adnom, ha igazán „meg akarok felelni” neki. A következő találkozóra ezért egy mérőszalagot vittem magammal, mert úgy éreztem, ideje pontosan mérni bizonyos dolgokat.
Az első két estém Gergővel kifejezetten kellemes hangulatban telt. Egy hangulatos, félhomályos étteremben vacsoráztunk, udvariasan viselkedett: kihúzta a székemet, figyelmesen végighallgatott, érdeklődő kérdéseket tett fel. Magabiztosság áradt belőle, szívesen beszélt a munkájáról, futó projektjeiről és az üzleti kapcsolatairól. Egy nemzetközi építőipari vállalatnál töltött be vezető pozíciót, elegáns autóval járt, kifogástalanul öltözködött, és látszott rajta, hogy hozzászokott ahhoz, hogy elismerést váltson ki másokból.
Negyvenöt éves voltam akkor. Sosem voltam kifutómodell alkat, de elégedett voltam magammal. Rendszeresen sportoltam, figyeltem az étkezésemre, törődtem a külsőmmel. Százhetven centi magas vagyok, negyvenhatos ruhát hordok. Jól éreztem magam a bőrömben, és Gergő előtt soha meg sem fordult a fejemben, hogy bármi kifogásolnivaló lenne rajtam.
A harmadik találkozón, egy kávézó teraszán ülve történt az a beszélgetés, amire egyáltalán nem számítottam. Ő eszpresszót kortyolt, én teát. Könnyedén csevegtünk, amikor hirtelen elhallgatott, és hosszan, méricskélő tekintettel nézett rám.
— Tetszel nekem — szólalt meg végül.
