A közüzemi számlák és egyéb kötelező befizetések terhe egyre súlyosabbá vált – legalábbis ezt hangsúlyozták újra és újra. Ezzel magyarázták, miért van ekkora szükségük Lilla támogatására.
Ő azonban tovább lépett a felvételek között, és megnyitotta a következő fájlt. December volt. Ugyanazok az arcok tűntek fel, mint korábban. Ezúttal egy férfi mérőszalaggal a kezében járta körbe az épületet, gondosan feljegyezve a méreteket, miközben valaki más az ablakokat fotózta. A kép hirtelen váltott: a verandán asztal állt, rajta üvegek, eldobható poharak. Az emberek jókedvűen nevetgéltek, koccintottak. A lépcsőről el volt takarítva a hó, a feljárót gondosan felszórták homokkal.
Lilla lehunyta a szemét. A fülében visszhangzott Diána mondata: „Nem járunk oda, túl nehéz. Minden Benedekre emlékeztet.” Hányszor hallotta már ezt? Hányszor adta át a pénzt együttérzéssel, miközben a gyászos tekintetek meggyőzték arról, hogy helyesen cselekszik?
Felállt, lassan végigsétált a szobán. Nem kétségbeesés munkált benne, hanem egyre erősödő, jeges összeszedettség. A számok iránti érzéke, a precíz nyilvántartásokhoz való ragaszkodása most irányt adott neki. Megnyitotta a laptopján azt a mappát, ahová évek óta mentette az utalásokat és befizetéseket. Minden összeg pontosan szerepelt. Egyetlen dátum sem hiányzott.
Öt év. Hatvan hónap. Harmincezer forint havonta. A számok rendezett oszlopokba álltak össze, a végösszeg pedig összeszorította a száját. Ebből a pénzből felújíthatta volna a lakását, elutazhatott volna, vagy végre magára költhetett volna. Ehelyett olyan emberekhez került, akik – a felvételek tanúsága szerint – a tudta nélkül rendelkeztek az ő tulajdonával.
Másnap reggel szabadságot kért a munkahelyén. Ezután tárcsázta az apósát.
— Ma elmegyek hozzátok — mondta higgadtan. — Beszélnünk kell a házról.
A vonal túlsó végén hosszú csend állt be.
— Mi van a házzal? — kérdezte végül óvatosan Zoltán.
— Majd személyesen.
Az út szokatlanul hosszúnak tűnt. Lilla az autóbusz ablakán bámult kifelé, de nem egy veszekedésen járt az esze. Igazságot akart, nem botrányt. Nem kiabálni készült, hanem tisztán látni.
A szülők lakásában sült hagyma és gyógyszerek szaga keveredett. Diána meglepetten nézett rá.
— Nem szóltál, hogy jössz… Történt valami?
Lilla levette a kabátját, gondosan a fogasra akasztotta, majd bement a szobába.
— Igen — felelte nyugodtan. — Megnéztem a kamerák felvételeit.
Zoltán elsápadt.
— Miféle felvételeket?
Lilla elővette a telefonját, elindította a videót, és letette az asztalra. A képek egymást követték: terepjáró, mérőszalag, vidám társaság a verandán. A szobában síri csend lett, csak az óra kattogása hallatszott.
— Azt mondtátok, nem jártok oda — szólalt meg Lilla. — Hogy a ház üres, és túl nehéz lenne visszamenni.
Diána lassan leült.
— El akartuk adni — mondta halkan. — Szükségünk van a pénzre.
— Eladni? — Lilla felvonta a szemöldökét. — Az én beleegyezésem nélkül?
Zoltán próbálta átvenni az irányítást.
— Úgy gondoltuk, neked már nincs kötődésed hozzá. És a tartozások… tudod, mennyire nehéz nekünk.
Lilla hosszan nézett rá.
— Pontosan tudom, mennyit utaltam öt év alatt. És azt is tudom, hogy a ház Benedek és az én nevemen van. A halála után az ő része is rám szállt. Nincs jogotok dönteni nélkülem.
Zoltán elfordította a tekintetét.
— Semmit nem írtunk alá — motyogta. — Csak megmutattuk néhány érdeklődőnek.
— És ünnepeltetek? — kérdezte Lilla csendesen.
Nem érkezett válasz.
Nem haragot érzett, hanem kimerültséget. Mások tisztességtelensége fárasztotta el.
— A mai nappal leállítom az utalásokat — mondta határozottan. — Ha valódi tartozás létezik, jogásszal átnézzük. Ha nem, akkor ezt a témát lezárjuk.
Diána felsóhajtott, majd sírni kezdett.
— Hiszen család vagyunk…
— A család nem ver át — válaszolta Lilla nyugodtan.
Felállt. Senki sem tartóztatta.
Odakint mélyet szívott a fagyos levegőből. Úgy érezte, mintha évek óta cipelt súlyt tettek volna le a válláról. Először hozott döntést nem bűntudatból, hanem józan megfontolásból.
A következő hetekben közjegyzőhöz fordult, átnézette az iratokat, előkereste a régi dokumentumokat. Kiderült, hogy a tartozásról szóló papír formai hibás volt, jogilag érvénytelen. Benedek valóban felvett egy hitelt, de halála után azt a biztosító rendezte. Erről az apósék hallgattak.
Amikor az ügyvéd kimondta a végső megállapítást, Lilla nem elégtételt érzett, hanem keserűséget. Öt évnyi bizalom omlott össze egyetlen pillanat alatt.
Ekkor határozta el, hogy kimegy a vidéki házhoz.
A hó vastagon borította a kertet, mégis jól látszott a kitaposott ösvény. A kaput a saját kulcsával nyitotta ki. Az udvar rendezett volt, nyilvánvalóan valaki rendszeresen gondozta.
Bent hideg és friss faillat fogadta. Lilla végigjárta a szobákat, tenyerével végigsimított a falakon. Itt nevetett Benedek, itt vitázott a mesterekkel, itt szövögette a terveiket. Ez a ház a közös jövőjüknek épült, nem mások titkos ügyleteinek…