…és mi történik akkor, amikor legközelebb úgy dönt, hogy nekünk egy „megfelelőbb” lakásra van szükségünk?
Márk nem válaszolt. Szinte észrevétlenül elfordította a tekintetét.
Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja. Pontosabban: rezgett az asztalon. Kinga hívta. Márk ránézett a kijelzőre, majd egy mozdulattal lenémította a hívást.
– Látod? – Eszter elmosolyodott, de a mosoly inkább volt fáradt, mint vidám. – Még most sem bírja ki, hogy ne ellenőrizzen. Tudni akarja, mi lett a beszélgetés vége.
Márk továbbra is hallgatott.
Még ültek egy darabig. Üres mondatok hangzottak el az időjárásról, a munkáról, jelentéktelen dolgokról. Úgy beszélgettek, mintha idegenek lennének, akiket csak udvariasság köt össze.
Amikor elköszöntek, Márk közelebb lépett, mintha meg akarná ölelni. Eszter ösztönösen hátralépett.
– Sajnálom, Márk – mondta halkan. – Tényleg szerettelek.
– Szerettél? – kérdezett vissza döbbenten.
– Igen – bólintott. – Múlt időben.
Márk ott maradt a járdán, és nézte, ahogy Eszter eltűnik az utca végén. Az eső újra eleredt, apró, őszi cseppekben.
Otthon Eszter levette az eljegyzési gyűrűt. Belecsúsztatta abba a kis dobozba, ahol régi emlékeket tartott. Nem sírt. Inkább furcsa megkönnyebbülést érzett, mintha egy súlyos teher esett volna le a válláról.
Másnap Kinga megjelent az ajtóban. Előzetes bejelentés nélkül. A kezében rózsacsokor, a szemében könnyek.
– Eszterkém, drágám – kezdte már a küszöbön. – Hogy történhetett ez így… mindent átgondoltam. Ígérem, nem szólok bele többé semmibe. Semmibe, esküszöm.
Eszter beengedte. Nem akart jelenetet a lépcsőházban.
– Kinga – mondta nyugodtan –, köszönöm a virágot. De a döntés már megszületett.
– De miért? – kérdezte a volt… igen, már volt leendő anyós, miközben leült és görcsösen markolta a táskáját. – Egyetlen rossz mondat miatt? Hiszen én csak… aggódtam.
– Nem egy mondat miatt – töltött neki vizet Eszter. – Hanem azért, mert Márk nem tudott nemet mondani magának. És valószínűleg még sokáig nem is fog tudni.
Kinga sírni kezdett. Nem hangosan, nem színpadiasan. Csak csendesen.
– Ő az egyetlen fiam… egyedül maradtam. Féltem, hogy őt is elveszítem.
Eszter meglepve vette észre, hogy együttérzést érez.
– Nem fogja elveszíteni – mondta halkan. – De ha így folytatja, akkor minket kettőnket igen. Bár most már… minket nincs is kit elveszíteni.
Kinga bólintott, megtörölte a szemét.
– Értem. Bocsáss meg, Eszter. Tényleg sajnálom.
– Megbocsátok – felelte őszintén Eszter. – És kívánok maguknak boldogságot.
Kikísérte az ajtóig. Kinga még egyszer visszafordult.
– A lakás természetesen a tiéd… én soha… érted.
– Értem – bólintott Eszter.
Az ajtó becsukódott.
Egy héttel később Márk eljött a holmijaiért. Nem volt sok cucca, még nem költözött be teljesen. Udvariasan beszélgettek, mintha régi ismerősök lennének.
– Anya nagyon rosszul van – mondta Márk, miközben összehajtogatta az ingeit. – Azt mondja, mindent elrontott.
– Nem csak ő – válaszolta Eszter csendesen. – Mindannyian hibáztunk. Én azért, mert nem vettem észre időben. Te pedig azért, mert nem tudtál kiállni mellettünk.
Márk bólintott.
– Talán idővel… – kezdte.
– Nem, Márk – rázta meg a fejét Eszter. – Nem idővel. Nekünk külön-külön kell felnőnünk. Neked meg kell tanulnod önállónak lenni az anyádtól. Nekem pedig jobban megérteni, kivel tervezem a jövőt.
Búcsúzáskor megölelték egymást. Röviden, óvatosan. Eszter nem húzódott el.
– Légy boldog, Eszter.
– Te is.
Az ajtó utoljára csukódott be mögöttük.
Eltelt egy hónap. Eszter visszavitte a gyűrűt az ékszerészhez, az árát pedig arra az útra költötte, amiről régóta álmodott. Egyedül ment el Olaszországba. Firenzében sétált a szűk utcákon, fagyit evett, egy téren ült egy pohár borral, és nézte az embereket.
Hosszú idő után először érezte magát igazán szabadnak.
Nóra, a barátnője Debrecenből hívta.
– Na, hogy van az önálló nő?
– Remekül – nevetett Eszter. – Tudod, most már örülök, hogy ez még az esküvő előtt történt.
– Látod. És a lakás?
– Az az enyém – felelte Eszter. – És az is marad. Ahogy az életem is.
Amikor hazatért, kicsit átrendezte a bútorokat. Új képeket tett fel a falra. Egy estét a szüleivel töltött – anya sütött, apa elővett egy jó bort.
– Büszke vagyok rád, kislányom – mondta az apja halkan.
– Köszönöm – mosolygott Eszter.
Három hónappal később üzenet érkezett Márktól.
„Anya vett magának egy nagyobb lakást. Költözik. Azt mondja, ideje a saját életét élni. Köszönöm, Eszter. Igazad volt.”
Eszter elolvasta, elmosolyodott. Nem válaszolt. Nem volt rá szükség.
Ott állt a saját lakása erkélyén – abban a bizonyos, belvárosi otthonban. Nézte a város fényeit, az alant sorakozó öreg fákat.
És tudta: amije van, az az övé. Megdolgozott érte, megőrizte, megvédte.
És soha többé nem engedi, hogy bárki elbizonytalanítsa ebben.
Valahol a város másik felén Kinga dobozokat pakolt ki az új lakásában. Márk segített neki cipelni a bútorokat.
– Tudod, fiam – szólalt meg egyszer csak –, Eszter jó lány volt. Erős.
Márk bólintott.
– Igen, anya. Az volt.
Mindketten elhallgattak. Tudták, hogy vannak dolgok, amelyeket már nem lehet jóvátenni. De az élet megy tovább. Mindenkinek a maga útján.