és kérhetsz tőlük egy második árajánlatot. Nem azt várom, hogy bemondok egy összeget, te pedig gondolkodás nélkül átutalod.
– Akkor mondd meg most, mennyit akarsz.
– Nem alkudozom a behorpadt sárvédőm fölött. Előbb legyen rendes kalkuláció.
Zoltán pár másodpercig hallgatott. Amikor újra megszólalt, már sokkal visszafogottabb volt a hangja.
– Petra, próbáljuk már emberi módon intézni. Épp lakásfelújításban vagyok, minden forintomnak megvan a helye. Mondj egy normális összeget, valamennyit odaadok belőle, aztán zárjuk le az egészet.
– Most kedvezményt ajánlasz nekem a saját káromra?
– Én egyezséget ajánlok.
– Egyezség akkor lenne, ha azon vitatkoznánk, hová menjünk nyaralni. Itt viszont te megrongáltad az autómat, és azt javaslod, hogy a te hibád árának egy részét én fizessem ki.
– Veled lehetetlen beszélni.
– Lehet. De péntekig legalább az autóm hibátlan volt.
Letettem.
Gábor a szoba ajtajában állt. Az arcából ítélve a beszélgetés második felét már hallotta.
– Muszáj volt ennyire keménynek lenned? – kérdezte.
– Pontosan melyik része zavart?
– Felajánlotta, hogy ad pénzt.
– Miután tegnap közölte, hogy javíttassam meg magam, ma pedig már abban is kételkedni kezdett, hogy egyáltalán ő horpasztotta be a sárvédőt.
– Petra, csak védekezik, mert nyomás alatt érzi magát.
Felnevettem, de abban a nevetésben semmi vidámság nem volt.
– Gábor, a testvéred összetörte az autómat, nem akar fizetni, és közben folyamatosan alakítja a történetet. Te pedig még mindig találsz rá mentséget. Elképesztően erős családi hagyomány lehet nálatok ez.
– Direkt azt akarod, hogy összevesszek a testvéremmel?
– Nem. Azt szeretném, ha végre abbahagynád, hogy úgy teszel, mintha itt most azt kellene eldönteni, kit sajnáljunk jobban. Van valaki, aki kárt okozott. És van valaki, akinek kárt okoztak. Ennél ez sokkal egyszerűbb.
Gábor félrenézett.
– Csak nem akarom, hogy pénz miatt széthulljon a család.
– Akkor ezt Zoltánnak mondd. Miért nekem ismételgeted állandóan?
A férjem erre nem válaszolt.
Másnap szóltak a közös képviselettől, hogy megtalálták a szükséges felvételt.
Bementem megnézni.
A kép teljesen hétköznapi volt: az udvar felülről, a lépcsőház bejárata, parkoló autók, bevásárlószatyrokat cipelő emberek. Semmi filmszerűség. Semmi zene. Viszont a tények tökéletesen látszottak.
Az autóm jobb oldala nézett a kamera felé.
A fényszóró ép volt.
A sárvédő sima, sértetlen.
Aztán Zoltán megjelent a képen. Odalépett a vezetőoldali ajtóhoz, beszállt, és elhajtott.
Valamivel több mint egy óra múlva a kocsi visszatért.
Zoltán távolabb állt meg vele, úgy, hogy a jobb oldala a bokrok felé essen.
Kértem, hogy mentsenek belőle egy másolatot.
A hivatalos intézésnél András Tibor beszélt velem. Figyelmesen végignézte a videót, pontosította az indulás és az érkezés idejét, majd megkért, hogy még egyszer mondjam el, mit közölt Zoltán, amikor visszahozta az autót.
– Magát az ütközést nem látta? – kérdezte.
– Nem.
– Akkor ez a felvétel fontos körülményeket igazol: ki vitte el a járművet, és milyen állapotban hagyta el az udvart. De jó lenne külön bizonyítani azt is, hol keletkezett a sérülés.
Ekkor eszembe jutott Zoltán egyik mondata.
– Azt mondta, hogy egy kanyarban súrolt hozzá valamihez. Az Ipar utcai raktárhoz ment. Oda általában egyetlen útvonalon szoktak menni.
András megnyitotta a térképet.
– Ha erre ment, akkor annál a kereszteződésnél van kamera. De előre semmit nem ígérek. Meg kell nézni, megvan-e még az adott idősáv, és egyáltalán belekerül-e a kocsi a képbe.
Akkor éreztem először valódi nyugtalanságot.
Nem azért, mert hirtelen hinni kezdtem volna Zoltánnak.
Pontosan tudtam, milyen állapotban volt az autóm az útja előtt.
Csakhogy az, hogy én tudok valamit, és az, hogy másnak bizonyítani is tudom, két külön dolognak bizonyult.
Az udvari kamera azt mutatta, hogy az autó sértetlenül indult el, és Zoltán ült a volánnál. Ez már önmagában sok volt.
De én olyan láncot akartam, amely után nem találhat ki minden nap egy újabb változatot.
Gábor hamar megérezte rajtam a bizonytalanságot.
Este ismét elővette a témát.
– Na, sikerült megtalálni az évszázad bizonyítékát?
A hangjából rögtön értettem: a testvére már beszámolt neki arról, mivel foglalkozom.
– Találtam egy felvételt, amin Zoltán sértetlen autóval hajt el.
– És? Te adtad oda neki. Ezt senki nem tagadta.
– Tegnap Zoltán már azt is kétségbe vonta, hogy ő okozta a sérülést.
Gábor leült velem szemben.
– Petra, nem lehetne végre abbahagyni? Két napod ment rá, kamerák után járkálsz, idegenekkel beszélsz. Úgysem lesz százszázalékos bizonyítékod.
– Egyelőre nincs.
– Pontosan. Hívd fel Zolit. Mondd neki, hogy mindketten túlhevültetek. Ad, amennyit tud, a maradékot majd kipótoljuk, és elfelejtjük az egészet.
Ránéztem a férjemre.
– És miért kellene azt mondanom, hogy én túlhevültem?
– Mert te is mondtál olyasmit, amit nem kellett volna.
– Például?
Gábor elakadt egy pillanatra.
– Hát ezek a beszédek a felelősségről, papírokról, hivatalos behajtásról.
– Ez nem fölösleges beszéd. Ez annak a leírása, mit fogok tenni, ha Zoltán továbbra sem hajlandó fizetni.
A férjem ingerülten előredőlt.
– Te tényleg képes lennél pereskedni a testvéremmel egy autó miatt?
– Ha szükséges, hivatalosan fogom követelni tőle a javítás árát.
– Felfogod, ez kívülről hogy fog kinézni?
– És az hogy néz ki, hogy a testvéred megrongálja az autómat, aztán közli, hogy javíttassam meg a saját pénzemen, a férjem pedig két napja engem próbál rávenni arra, hogy hátráljak meg?
– Te mindent arra futtatsz ki, hogy én rossz férj vagyok.
– Nem. De nagyon igyekszel olyan helyzetbe hozni, ahol nekem kell magyaráznom a nyilvánvalót.
Gábor az ablak felé fordult.
– Zoli már csak dacból makacskodik.
– Remek. Akkor számára az elv fontosabb a pénznél és a kapcsolatoknál is.
– Te szorítottad sarokba.
– Gábor, hagyd már ezt. Nem én szorítottam sarokba. A saját mondatai vitték oda. Tegnap elismerte, hogy meghúzta az autót. Ma már régi horpadásokat képzel oda. Ha egy hét múlva azt állítja, hogy végig busszal járt, akkor is azt mondod majd, hogy a nyomás miatt teszi?
A férjem nehéz sóhajt engedett ki.
– Neked tényleg muszáj ezt végigvinned?
– Most már igen.
– Miért?
Nem feleltem azonnal.
– Mert ha most akár csak a felét is én fizetem ki, ti ketten nem azt fogjátok megjegyezni, hogy Zoltán összetörte az autómat. Hanem valami egészen mást: hogy Petrát előbb kész helyzet elé lehet állítani, aztán kicsit meg kell nyomni, és végül majd ő maga elrendezi az egészet.
Gábor ekkor már nem nézett rám olyan dühösen.
– Én soha nem gondoltam rólad ilyet.
– Akkor ne viselkedj úgy, mintha pontosan erre számítanál.
Bement a szobába.
Én pedig ott maradtam, és vártam a hívást.
Néhány nappal később csörgött a telefonom.
– Petra asszony, András Tibor vagyok. Be tudna ma jönni?
– Megtalálták a felvételt?
Egy pillanatig csendben maradt.
– Jobb, ha a saját szemével nézi meg.
Egy órával később már a monitor előtt ültem.
Az autóm a kép távoli sarkában tűnt fel. A raktárterület melletti kanyarhoz közeledett.
András megállította a videót.
– Most figyelje a jobb oldalát.
Újra elindította a felvételt.
A kocsi kanyarodni kezdett.
Túl korán.
A jobb első sárvédő szinte hozzáért a fém terelőoszlophoz.
Az autó megrándult, majd megállt.
Pár másodperccel később kinyílt a vezetőoldali ajtó.
Zoltán szállt ki.
Megkerülte az autót jobbról.
Lehajolt a fényszóróhoz.
Végighúzta a kezét a sárvédőn.
Aztán felegyenesedett, körülnézett, és még néhány másodpercig ott állt a kocsi mellett.
A következő képkockákon az arca is jobban látszott.
Én nem szóltam semmit.
András sem fűzött hozzá magyarázatot.
Nem is volt rá szükség.
A képernyőn ott volt az egész családi vitánk, egyetlen kimondott szó nélkül.
Itt a sértetlen autó.
Itt Zoltán a volánnál.
Itt a kanyar.
Itt az ütközés.
És itt ő maga, amint megvizsgálja a kárt.
Az összes mondat arról, hogy „te adtad oda”, meg „lehet, hogy korábban is ilyen volt”, meg „bizonyítsd be”, hirtelen egészen jelentéktelenné zsugorodott.
A szerviz addigra már elküldte a kalkulációt.
Fényszóró, sárvédő-helyreállítás, fényezés, rögzítőelemek és munkadíj: háromszázhuszonhatezer-nyolcszáz forint.
Kinyomtattam az iratokat, majd írtam Zoltánnak:
„Ma este gyere át. Le kell zárnunk az autó ügyét. Nálam van az árajánlat és minden anyag.”
Tíz perc múlva válaszolt:
„Egyedül nem megyek. Gábor is legyen ott.”
Majdnem elmosolyodtam.
Hát persze.
Zoltánnak hirtelen már nem volt kedve négyszemközt beszélgetni velem.
Este komoran érkezett. Gábor addigra otthon volt, és leült a testvére mellé a konyhaasztalhoz.
Ismerős kép állt össze.
A két fivér az egyik oldalon.
Én a másikon.
Csak most már egy mappa is feküdt közöttünk.
Zoltán rápillantott, és elégedetlen félmosollyal felhorkant.
– Te komolyan összeszedted mindezt? Petra, nincs neked jobb dolgod?
– De volt. Például szombaton szerettem volna nyugodtan használni a saját autómat. Csak közben kicsit módosítani kellett a terveimen.
– Már megint kezded.
– Zoltán, ma nem én kezdem. Ma befejezzük.
A testvére felé fordult.
– Hallod, milyen hangnemben beszél?
Gábor láthatóan megfeszült.
– Zoli, előbb nézzük meg, mije van.
– Te már az ő oldalán állsz?
– Csak annyit mondtam, hogy nézzük meg.
Zoltán elé tettem az árajánlatot.
Két ujjal emelte fel a papírt, végigfutotta a sorokat, majd szinte rögtön visszadobta az asztalra.
– Háromszázhuszonhatezer-nyolcszáz? Ezek teljesen elszálltak? Egy fényszóróért meg egy darab lemezért?
– Részletesen fel van sorolva minden munka. Elolvashatod végig.
– Látom én, mit írtak rá. Az ilyen szervizek félmilliót is ráírnak, ha szépen kéred őket.
– Nem azt kértem, hogy írjanak rá bármit. Azt kértem, számolják ki a javítást.
– Keress olcsóbbat.
– Hozhatsz másik árajánlatot egy megbízható műhelyből. Összevetjük a munkákat és a minőséget.
Zoltán összehúzta a szemét.
– Vagyis mindenképp nekem kell fizetnem?
– Igen.
– Miből gondolod, hogy most már úgy beszélhetsz, mintha ítélet is született volna?
Elővettem a telefonomat.
– Abból, hogy a mai változatod néhány órával ezelőtt véget ért.