Az egyterű iroda felől visszafojtott moraj hallatszott. A jelenetnek immár közönsége is akadt.
— Gábor, szedd össze magad, és távozz — mondtam higgadtan. — Már így is elég nagy botrányt csináltál.
— Majd csinálok én még nagyobbat is! — ordította, és vállával félretaszította az egyik biztonságit. — Mindenki meg fogja tudni, hogy a sértett hiúságod miatt teszed tönkre a családunkat! Hogy te, te buta liba, aki az én pénzemen élősködött, most hirtelen nagyasszonynak képzeled magad!
Közelebb lépett. Az arcát elöntötte a düh, vonásai szinte felismerhetetlenné torzultak.
— Nélkülem senki vagy! Érted? Senki! Mindent, amit magad körül látsz, nekem köszönhetsz! Ezt az irodát, ezeket az embereket, az egész céget! Azért vannak itt, mert én fizetem őket! Te csak a kirakat vagy, egy csinos díszlet, amit kénytelen voltam magam mellett megtűrni!
Ekkor szakadt el bennem végleg valami.
Nem a gyalázkodás fájt igazán. Hanem az a gátlástalan, mindent bekebelező hazugság, amellyel egyetlen mozdulattal magának akarta tulajdonítani mindazt, amit én építettem fel. Az éveimet. Az álmatlan hajnalokat. A döntéseimet. A gondolataimat. Az egész életem munkáját.
Valahol mélyen mintha egy apró retesz kattant volna a helyére.
Tettem egy lépést előre. Amikor megszólaltam, a hangom még engem is meglepett: nyugodt volt, éles és tisztán hallható.
— Kedves kollégák — fordultam a folyosón és az ajtókban dermedten álló emberek felé. — Elnézésüket kérem ezért a méltatlan közjátékért. Úgy tűnik, elérkezett az idő, hogy bemutatkozzam azoknak is, akik eddig nem tudták pontosan, ki vagyok.
Rövid szünetet tartottam.
— A nevem Varga Réka. Az Innovatív Rendszerek alapítója és többségi tulajdonosa vagyok.
A sorok között azonnal végigfutott a döbbent suttogás. Gábor úgy meredt rám, mintha hirtelen idegen nyelven kezdtem volna beszélni.
— Mi ez a marhaság? — hörögte. — Elment az eszed?
Nem válaszoltam neki. A biztonsági szolgálat vezetőjére néztem.
— Kérem, kísérjék Varga urat a hármas tárgyalóba. Zoltán és a jogi képviselőnk néhány percen belül csatlakozik önökhöz. Hivatalosan ismertetni fogják vele a felmentéséről szóló döntést, valamint a szerződés megszüntetésének feltételeit.
Aztán ismét a munkatársak felé fordultam. Már nem a megalázott feleség beszélt belőlem. A hangomban a vezető hideg, vitát nem tűrő nyugalma csengett.
— Önöket pedig arra kérem, térjenek vissza a feladataikhoz. Bőven van dolgunk.
Végignéztem rajtuk.
— Az ilyen cirkusz nem való a munkahelyre. Aki a jövőben megzavarja a cég működését, azzal szemben a munkaügyi szabályok szerint fogunk eljárni. Egyértelmű voltam?
Néhányan azonnal bólintottak, mások csak lesütött szemmel hátráltak vissza az irodájukba. Senkinek sem jutott eszébe ellenkezni. Látták, hol van a valódi erő. Nem a hangos pózokban, hanem abban, aki dönteni tud.
Gáborhoz léptem, miközben a biztonságiak már a tárgyaló felé terelték. A fölényeskedés nyomtalanul eltűnt róla. A helyén zavarodottság és riadt értetlenség maradt.
— Emlékszel arra az estére a múlt hónapban, amikor az étteremben nem tudtál fizetni, mert elfelejtetted a bankkártyád PIN-kódját? — kérdeztem halkan.
Nem felelt.
— Én diktáltam be neked telefonon, számról számra, mintha egy gyerek lennél. Nos, Gábor, ez a te valódi szinted. Egy férfié, aki négy számjegyet sem képes fejben tartani. Minden más csak kölcsönkapott szerep volt. És a bérleti idő most lejárt.
Amikor a tárgyaló ajtaja becsukódott mögötte, az előtér nem csendesedett el. Sőt. A levegő megtelt halk sugdolózással, elkapott félmondatokkal, gyors pillantásokkal.
Nem próbáltam leállítani őket.
Beszéljenek csak.
Az igazság úgyis mindig megtalálja a maga útját.