A mentősök érkezése valóban egy külön előadás lett az előadáson belül. Amint megszólalt a csengő, Gabriella azonnal fokozta a hatást: hangosabb nyögések, elcsukló sóhajok, mintha az utolsó erejével kapaszkodna az életbe. András pedig, ahogy ajtót nyitott, már indította is a betanult monológot.
– Segítsenek, doktornő! – hadarta. – A feleségem majdnem összeesett! Alig eszik, teljesen legyengült! Ez az egész az új szabályok miatt van…
A lakásba két nő lépett be. Az egyikük ötvenes évei elején járhatott, arca fáradt volt, de intelligens, a tekintetében az a fajta higgadt éberség ült, amit csak hosszú évek tapasztalata ad. Mellette egy fiatalabb mentőtiszt állt, kissé feszengve, de figyelmesen. Az orvos végigpásztázta a szobát: megállt egy pillanatra Lillán és Márkon, akik némán álltak a háttérben, majd Gabriellán, aki az ágyon fekve, az ő megítélése szerint kétségbeesetten zokogott.
– Mi történt? – kérdezte tárgyilagos hangon, miközben az ágyhoz lépett.
Ekkor elszabadult a panaszáradat. Szédülés, hányinger, általános gyengeség, elsötétülő látás, teljes étvágytalanság. Minden mondat mögött ott lapult a célzás: itt valaki bántalmazva van. András sem hagyta ki a lehetőséget.
– Az étel külön van elzárva! – tette hozzá felháborodva. – A hűtőt is lakat alatt tartják!
Az orvos nem reagált azonnal. Rutinos mozdulatokkal vérnyomást mért, meghallgatta a szívet, majd zseblámpával belenézett Gabriella szemébe. Az értékek meglepően jók voltak a korához képest. Enyhe szapora szívverés – ami inkább idegességre utalt, mint betegségre.
– Mikor evett utoljára? – kérdezte.
– Hát… alig-alig… – szipogta Gabriella. – Egy kis száraz kiflit teával… annyi az egész…
Az orvos ekkor felemelte a fejét, és Lillára nézett. A pillantásában nem volt sem vád, sem együttérzés. Inkább fáradt kíváncsiság és szakmai távolságtartás.
– Megmutatná azt a bizonyos… „lezárt” hűtőt? – kérdezte.
– Nincs lezárva – válaszolta Lilla határozottan. – Csak külön van. A közös hűtő a konyhában áll. Jöjjön nyugodtan.
Kilépett a szobából, az orvos pedig egy biccentéssel jelezte a fiatalabb kollégának, hogy maradjon, majd követte őt. A konyhában Lilla a nagyméretű hűtőszekrényre mutatott. Az ajtaján még mindig ott lógott az átkozott mágneses tábla a rovatokkal. A hűtő tele volt. A szülők polcai roskadoztak a kolbászoktól, virsliktől, sajtoktól, joghurtoktól – mindazoktól, amiket András vásárolt.
– A beteg alultápláltságra és éhség miatti rosszullétekre panaszkodik – mondta Lilla nyugodtan, miközben kinyitotta az ajtót. A hangja érzelemmentes volt, szinte hivatalos. – Itt található az ő részük az élelmiszerekkel. Megnézheti, van‑e bármilyen hiányállapotra utaló jel a készlet alapján.
Az orvos szó nélkül végignézte a polcokat. A tekintete átsiklott a bőségen, majd a feliratokon a táblán. Ezután becsukta a hűtőt, megfordult, és visszaindult a szobába. Lilla követte.
– Nos, doktornő? – kérdezte András idegesen.
Az orvos összepakolta a táskáját.
– Objektíven nézve komoly eltérést nem látok – közölte higgadtan. – A vérnyomás rendben van, a szívritmus szabályos. A gyengeség és a szédülés lehet idegi eredetű. Pihenést javaslok, a stressz kerülését, és – itt egy rövid szünetet tartott – rendszeres, kiegyensúlyozott étkezést. Az ehhez szükséges élelmiszerek a lakásban megfelelő mennyiségben rendelkezésre állnak. Ha rosszabbodik az állapot, hívjanak újra. Viszontlátásra.
Az ajtó felé indult. Lilla kísérte ki. Az előszobában, miközben már a kabátját vette fel, az orvos megállt egy pillanatra, és közvetlenül Lillára nézett. Fáradt szemében valami cinkos megértés villant át, a kimerült nők néma szolidaritása.
– Kislányom – mondta halkan, hogy a többiek ne hallják. – Naponta legalább három hasonló hívásom van, teljesen különböző ürügyekkel. Tartson ki. Ne engedjen. A határok nem kegyetlenségek. Hanem higiénia. Lelki higiénia.
Biccentett, majd kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
Lilla egy ideig mozdulatlanul állt az előszobában. A szülők szobájából elégedetlen suttogás szűrődött ki. Az előadás kudarcot vallott. Az orvos nem volt hajlandó részt venni a játszmában. Ez az apró, de határozott külső megerősítés azonban többet jelentett Lillának, mint Márk bármilyen vigasztaló mondata. Bizonyíték volt arra, hogy nem képzelődik. Nem kegyetlen. Csak védi az otthonát.
Mély levegőt vett, majd visszament a nappaliba. Márk ránézett; a tekintetében megkönnyebbülés és szégyen keveredett.
– Ennyi volt? – kérdezte.
– Ennyi – felelte Lilla. – Az előadás véget ért. De – tette hozzá, a zárt ajtó felé pillantva – a szünet nem lesz hosszú.
A mentők látogatása utáni hét nap dermedt csendben telt. Nem a béke csendje volt ez, hanem a támadás előtti, feszült hallgatás. Gabriella, megalázva a sikertelen színjáték miatt, alig mozdult ki a szobájából. András sötét arccal járkált; amikor véletlenül összetalálkozott Lillával vagy Márkkal, a pillantása vádló és nehéz volt. Lilla szinte fizikailag érezte, ahogy a feszültség sűrűsödik a levegőben.
Nem akarta megvárni a következő csapást. Az orvos szavai a „lelki higiéniáról” végleg megszilárdítottak benne valamit. Tudta, hogy most kell lépnie, amíg a kudarc emléke még élénk. Két estét szánt rá munka után, nyugodt, rendszerezett munkára a számítógép előtt – teljesen eltérőre attól, amit a munkája során szokott végezni.
És eljött a péntek este. Márk egy kimerítő hét után próbált lazítani a tévé előtt, Lilla teát főzött. Ekkor András belépett a nappaliba. Néhány másodpercig némán állt fia háta mögött, majd megszólalt. A hangjából eltűnt minden korábbi passzív agresszió. Csak hideg, kimért keménység maradt.
– Elég volt. A játék véget ért.
Márk megfordult. Lilla megdermedt a vízforralóval a kezében.
– Hogy érted ezt, apa?
– Úgy, ahogy mondom. Anyáddal mindent átbeszéltünk. Ezek a gyerekes szabályaitok, költségvetések meg hűtők, megalázóak és elegünk van belőlük. Itt élünk. Be vagyunk jelentve. És nem tűrjük, hogy két öreget kenyérrel zsaroljanak.
– Senki nem zsarol senkit – mondta Márk fáradtan. – Szabályokat hoztunk. Igazságosakat.
– Igazságosakat? – horkant fel András. – Az az igazságos, ha a fiú tiszteli a szüleit. Nem az, hogy eltartottként kezeli őket. A lakás a házasság alatt lett véve, nem? Mindegy, kinek a pénzéből. Akkor közös vagyon. És nekünk is van benne részünk, ha más nem, erkölcsi. Be vagyunk jelentve, tehát jogaink vannak. Nem lehet minket csak úgy kidobni. Vagy azt hiszed, némán nézzük, ahogy a feleséged dirigál, aki emberszámba sem vesz minket?
Márk felpattant. Az arca vörös volt a dühtől és a tehetetlenségtől.
– Ez most fenyegetés, apa? Jogokról beszélsz, miután mindent megtettünk értetek?
– A méltóságunkat védjük! – csattant fel András. – És a lakhatáshoz való jogunkat! Ha nem akarsz a szüleiddel élni, ahogy illik, akkor elmegyünk a végsőkig. Bíróságra is, ha kell. Majd ott eldől, kinek van igaza, és ki ül a felesége papucsa alatt.
A „bíróság” szó súlyosan zuhant a szobára. Márk ledermedt. Hisztériára, sértődésre számított – jogi fenyegetésre nem. A talaj kicsúszott a lába alól.
Ekkor Lilla megszólalt. Nem emelte fel a hangját. Letette a vízforralót az asztalra; a koppanás halk volt, mégis határozott. Mindenki rá nézett. Sápadt volt, de nyugodt.
– András – kezdte tárgyilagosan. – Több alapvető dologban téved. Vegyük sorra, hogy ne maradjanak félreértések.
Bement a hálószobába, majd visszatért egy vastag, kék kartonmappával. Az asztalra tette, mintha sakkfigurát mozgatna.
– Először is: a lakás nem közös vagyon. Három évvel a házasság előtt vásároltam, a nagymamámtól kapott ajándék pénzből. Itt a tulajdoni lap: egyedüli tulajdonos én vagyok. És itt a közjegyző által hitelesített ajándékozási szerződés, amely kifejezetten a lakás megvásárlására szólt.
András magabiztossága megingott. Márk döbbenten nézte a papírokat.
– Másodszor – folytatta Lilla –, az állandó lakcím nem jelent tulajdonjogot. Csak a lakhatás tényét rögzíti, és a tulajdonos kérheti a megszüntetését, ha az együttélés ellehetetlenül.
Jogszabályi kivonatokat tett az asztalra, aláhúzva.
– Önök megsértik az alkotmányos jogomat az otthonomhoz. Rendszeresen és szándékosan olyan helyzeteket teremtenek, amelyek kizárják a békés együttélést: botrányok, alaptalan segélyhívások, pszichés nyomás, személyes tárgyak rongálása. Mindezről bizonyítékaim vannak.
Elhallgatott. András arca elszürkült. A blöff lelepleződött.
– Nem bíróságra akartam menni – zárta le Lilla csendesen. – De készen állok rá. És a pozícióim erősek.
A mappa becsukódott. A csend ítéletszerű volt. A történet pedig itt feszült várakozással készen állt arra, hogy a következő részben tovább mélyüljön.