Mostantól minden egyeztetés az ügyvédemen keresztül történik. És még valami, Erzsébet: ha még egyszer hozzányúl a holmimhoz, feljelentést teszek lopás miatt. A bankszámlakivonataimhoz semmi köze, az banktitok. Minden rögzítve van. Az is, ahogy megfenyegetett, hogy tönkreteszi az életemet.
Aznap éjjel Nóra kiment az erkélyre. A város odalent már elcsendesedett; sárgás fényű ablakok pislákoltak a házak oldalán, valahonnan messziről tompán szűrődött fel az autóút moraja. A vállára terített egy régi plédet, úgy állt a korlátnál, és a kamrában elrejtett bőröndre gondolt. Arra, amelyet fél évvel korábban pakolt össze titokban. Menekülőcsomag volt: iratokkal, készpénzzel, néhány váltás fehérneművel. Akkoriban még úgy képzelte, egyszer eljön egy elviselhetetlen éjszaka, amikor egyszerűen nem bírja tovább, fogja a bőröndöt, és eltűnik.
Most azonban már világosan látta: nem neki kell elszaladnia. Neki maradnia kell. És végig kell csinálnia.
Visszament a hálóba, leült a laptop elé, és üzenetet írt egy ismerős ügyvédnek. Húsz perc sem telt el, amikor megérkezett a válasz:
„Küldje át a lakás tulajdoni papírjait és a fenyegetésekről készült hangfelvételeket. A jog szerint jogosult kiköltöztetni mindenkit, aki nem tulajdonos. Az anyósa jogilag senki ebben az ingatlanban, a férje pedig csak be van jelentve. A fenyegetések és a férje passzivitása miatt jó esélyekkel indulunk.”
A következő hét elkezdődött. Csendes hét volt, de a csendje mérgezett.
Erzsébet és Márk úgy viselkedtek, mintha semmi sem történt volna. Mintha a veszekedés felszívódott volna, mintha soha el sem hangzott volna az a rengeteg ocsmányság. Reggelente ott várta az asztalon a reggeli, a ruhák rendben sorakoztak, a lakásban furcsa, természetellenes tisztaság uralkodott. Erzsébet nem szurkálódott többé nyíltan. Ehelyett régi tévéműsorokat kapcsolt be, amelyekben a családi értékekről papoltak, és Nóra jelenlétében hangosan kommentálta őket a fiának.
— Nézd csak, Márk, ilyen az igazi asszony — sóhajtozta. — Imádta az urát, magára sosem gondolt, az egész életét neki szentelte. Meg is kapta érte a tiszteletet. Bezzeg a mai nők! Csak az jár a fejükben, hogyan penderítsék ki a férfit a saját otthonából. Önzők, Isten bocsássa meg nekik.
Márk ilyenkor helyeslően dünnyögött, és lopva a feleségére sandított. Nóra feltette a fülhallgatóját, és kizárta őket. Pontosan értette, mi történik. Új módszert választottak. A megfélemlítés nem vált be. A behízelgés sem. Most hát lassú, alattomos nyomással próbálkoztak.
Közben az ügyvéd elküldte a kereset tervezetét: a férj bírósági úton történő kiköltöztetése a közös élet ellehetetlenülése miatt, mellékletként a hangfelvételekkel. Erzsébetet nem is kellett kijelenteni, mert semmilyen joga nem volt a lakáshoz. Elég lett volna a megfelelő napon rendőrt hívni.
Az ötödik napon Nóra a szokásosnál korábban ért haza. A délutáni értekezletet lemondták, így este nyolc helyett már négykor belépett a lakásba. Az előszobában levette a cipőjét, és hangtalanul végigment a szőnyegen. A nappali ajtaja csukva volt, mögüle beszéd szűrődött ki. Nóra félúton megállt.
— Te tényleg ostoba vagy — sziszegte Erzsébet. — Ez a nő bíróságon fog kidobatni az utcára, aztán mehetünk, amerre látunk. Ésszel kell csinálni.
— És mégis mit akarsz? — Márk hangja fáradtan csengett.
— Most visszavonulót fújsz. Suttogsz neki a szerelemről, eljátszod a megbánó férjet. El kell érni, hogy teherbe essen. Amint megszüli a gyereket, elmegy szülési szabadságra, meggyengül, kiszolgáltatottabb lesz, könnyebben hajlik majd. Gyerekkel már nem fog csak úgy ugrálni. Akkor majd megijesztjük a gyámüggyel: azt mondjuk, idegbeteg, bánt minket. Váláskor a lakást a gyerekre hivatkozva osztatjuk, részeket követelünk. Aztán engem is be lehet jelenteni nagymamaként. A végén ő maga fogja a kezünkbe adni a kulcsokat.
Nóra teste jéggé dermedt. A szíve előbb a torkába ugrott, aztán mintha lezuhant volna a gyomrába. Hallotta. A saját fülével hallotta. Nem elszólás volt, nem dühkitörés. Terv. Hideg, kiszámított terv arra, hogyan semmisítsék meg az életét.
— Anya, ez azért durva… — motyogta Márk. — Mégiscsak a feleségem.
— Inkább egy dobozban akarsz élni? — vágott vissza Erzsébet. — Ő nem néz minket embernek. Akkor most fizessen meg érte. És jegyezd meg: háborúban minden eszköz megengedett.
Nóra lábujjhegyen hátrált el az ajtótól, besurrant a hálószobába, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Reszketett. Leült az ágy szélére, felkapta a telefonját, bekapcsolta a kamerát, majd remegő ujjal megnyitotta azt a diktafonos alkalmazást, amelyet munkahelyi megbeszélések rögzítésére használt. Az app háttérben is fel tudott venni hangot. A készüléket a hálóban hagyta.
Mély levegőt vett, aztán visszament az előszobába. Ezúttal jó hangosan becsapta a bejárati ajtót.
— Megjöttem!
A nappaliban azonnal elhalt minden beszéd. Egy perc múlva kinyílt az ajtó, és Erzsébet jelent meg, az arcán mézes, anyáskodó mosollyal.
— Nórácska, hát nem is számítottunk rád ilyen korán! Milyen jó, hogy hamarabb jöttél. Épp vacsorát készültem tálalni, maradj velünk, igyunk meg egy teát.
Nóra ránézett arra a mosolyra, a kedveskedő szemekre, amelyek mögött hideg számítás lapult. Aztán ő is elmosolyodott.
— Köszönöm, Erzsébet. Örömmel.
Éjjel, amikor Márk már aludt a nappaliban — mostanában a kanapén töltötte az éjszakákat —, Nóra elővette a telefont a hálóból. A felvétel hosszú lett, majdnem másfél órás. Megkereste benne a szükséges részt, egyszer meghallgatta, aztán még egyszer, majd harmadszor is. Ezután átmásolta pendrive-ra, feltöltötte a felhőbe, és egy tartalék adathordozóra is lementette.
Most már volt fegyvere. Igazi fegyvere.
A hét utolsó napja szürkén, szinte közönyösen érkezett meg. Odakint apró eső permetezett, az eget alacsonyan lógó felhők borították. Nóra hétkor kelt, megivott egy kávét, majd úgy öltözött fel, mintha munkába menne: szigorú szabású kosztüm, összefogott haj, visszafogott smink. Tudta, hogy aznap minden eldől, és azt akarta, hogy a lehető legösszeszedettebbnek tűnjön.
Márk még aludt. A konyhából palacsinta illata szállt ki; Erzsébet reggelit sütött, közben valami templomi éneket dúdolgatott. Minden olyan volt, mint egy békés, boldog családban.
Csakhogy ez már régen nem család volt. Hanem csatatér.
Dél körül megérkezett Erzsébet felmentő serege. Ilona néni, az anyós idősebb nővére úgy vonult be a lakásba, mint egy hadihajó: nagy testű, hangos, eltökélt, és teljesen biztos abban, hogy neki kell rendet tennie más otthonában. Nóra ajtót nyitott neki, és azonnal az arcába zúdult a vádaskodás.
— Hát te meg miféle lélek vagy, te szerencsétlen? — harsogta Ilona. — Az anyádat… egy idős asszonyt akarsz az utcára tenni? Hogy bír el téged a föld? Erzsit gyerekkorom óta ismerem, nem hagyom, hogy bántsd! Hol van a lelkiismereted, te lány?
Márk is előkerült, kezében nevetségesen szánalmas virágcsokorral: három hervadozó szegfű volt, nyilván a legközelebbi bódéból. Megpróbálta arcon csókolni Nórát, de ő hátralépett.
— Nóra, ne csináld már ezt — suttogta Márk. — Elég ebből a háborúból. Beszéljük meg normálisan, tanúk előtt. Anya nem haragtartó, beszéltem vele, kész elfelejteni az egészet. Csak te is felejtsd el, és tedd vissza a pénzt a családba.
— A családba — ismételte Nóra halkan, majd bement a nappaliba.
Erzsébet már ott ült, a szenvedő vértanú tökéletes alakításában. Szeme kipirosodva, zsebkendő a kezében, ajkai fájdalmasan összeszorítva.
— Sebaj, Ilona, túléljük valahogy — mondta reszketeg hangon. — Az Úr majd megítéli. Mi békében távozunk, ha az ő lelkiismerete ezt megengedi.
Ilona néni Nóra felé fordult, két kezét a csípőjére vágta.
— Na? Mit tudsz erre mondani, te szégyentelen?
Nóra nem emelte fel a hangját. Tisztán, higgadtan beszélt, úgy, mint egy tárgyalóteremben vagy egy fontos megbeszélésen.
— Erzsébet, Márk. Van még egy utolsó békés ajánlatom. Tanúk előtt. Ismerjék el, hogy hazugságokat terjesztettek rólam, és ígérjék meg, hogy holnapig botrány nélkül elköltöznek. Ebben az esetben nem teszek feljelentést.
Erzsébet teátrálisan az ég felé kapta a kezét.
— Halljátok ezt, emberek? Fenyeget! Feljelentést akar tenni! Mégis miért? Mi csak gondoskodtunk rólad, etettünk, itattunk! Te meg úgy szorongattad a pénzedet, mint valami utolsó élősködő…
— Önök akarták így — vágott közbe Nóra.
Elővette a telefonját, megnyitotta az alkalmazást, és megnyomott egy gombot. A készülék Bluetoothon keresztül kapcsolódott a televízióhoz. A nagy képernyőn megjelent egy hangfájl ikonja.
— Ez meg mi? — kérdezte Ilona, hirtelen gyanakvással a hangjában.
— Hallgassák végig. Mindannyian.
A nappalit betöltötte Erzsébet hangja. Ugyanaz a reszelős, alattomosan bizalmaskodó hang.
— …El kell érni, hogy teherbe essen. Amint megszüli a gyereket, elmegy szülési szabadságra, meggyengül, kiszolgáltatottabb lesz, könnyebben hajlik majd. Gyerekkel már nem fog csak úgy ugrálni. Akkor majd megijesztjük a gyámüggyel: azt mondjuk, idegbeteg, bánt minket. Váláskor a lakást a gyerekre hivatkozva osztatjuk, részeket követelünk. Aztán engem is be lehet jelenteni nagymamaként. A végén ő maga fogja a kezünkbe adni a kulcsokat.
A csend úgy zuhant a szobára, mintha valakit tarkón vágtak volna. Ilona kezéből kicsúszott a kis pohár, amelyben likőr volt, és csattanva szétrobbant a parkettán. Erzsébet tátott szájjal meredt maga elé, mintha gipszszoborrá dermedt volna. Márk arca előbb krétafehérré vált, aztán vörös foltok lepték el.
— Ez ki van ragadva a szövegkörnyezetből! — ordította. — Ez nem én voltam… én hallgattam! Én nem egyeztem bele!
— De nem is tiltakoztál — javította ki Nóra.