A 732-es járatszám furcsa módon csengő ígéretként visszhangzott benne – vagy talán inkább kihívásként, amelyet még nem tudott értelmezni.
Amikor helyet foglalt a 12D ülésen, nem sokkal később valaki mellé telepedett. A férfi magas volt, feketébe öltözött, megjelenése kifogástalan; a tekintete sötét és mély, akár az óceán éjfélkor. Nem volt szüksége hivalkodásra: belőle csendes tekintély áradt, olyan erő, amely nem kér figyelmet, mégis uralja a teret. Lilla ösztönösen szemügyre vette. A férfi nem fordult felé, nem szólalt meg, csupán végigpásztázta a kabint, mintha minden gondolatot, minden titkot képes lenne megfejteni.
A repülőgép hirtelen rázkódni kezdett. A turbulencia megremegtette Lillát, a pulóvere félrecsúszott, és egy pillanatra láthatóvá váltak a vállán húzódó zúzódások. A férfi ekkor szólalt meg először.
— Jól van? — kérdezte halkan. Hangja nyugodt volt, kimért és óvatos, olyan békés, hogy Lillában váratlanul megszületett a bizalom érzése, anélkül hogy tudta volna, miért.
— Persze — felelte reflexből. A szavak hazugságként hullottak ki a száján; a szeme azonban elárulta az igazságot.
A férfi kissé elmozdult, teret hagyva neki, ügyelve arra, hogy ne legyen tolakodó.
— Ha szeretné, próbáljon meg pihenni. Néha segít.
Pihenni. A szó idegenül csengett. Lilla évek óta nem ismerte a szabad, félelem nélküli alvást. Mégis, lassan, óvatosan az idegen válla felé dőlt. Ő nem mozdult. Nem kérdezett. Nem tett megjegyzést. És Lilla először hosszú idő után álomba merült.
Amikor felébredt, a kabint már elárasztotta a reggeli napfény. A férfi könyvet tartott a kezében, arca nyugodt volt, mintha a körülöttük zajló világ nem is létezne.
— Sajnálom… — suttogta Lilla zavartan.
— Semmi ok rá — válaszolta. Egy rövid szünet után hozzátette: — Marcell Moretti vagyok.
— Lilla — mondta ő, egy apró tétovázással. — Örülök, hogy megismerhetem.
Marcellnek megvolt az a ritka képessége, hogy a hétköznapit különlegessé formálja. Minden mozdulata pontos volt, mégsem mesterkélt. Figyelt az apróságokra: egy halk, udvarias szó a légiutas-kísérőhöz, az, ahogyan szinte észrevétlenül alkalmazkodott a gép mozgásához. Lilla lassan felismerte: ez az ember mindent észrevesz.
Később Marcell óvatosan kérdezett:
— Valakihez tart… vagy valaki elől menekül?
Lilla megdermedt. Az igazság maró fájdalomként égett a torkában, mégsem szólalt meg. Marcell nem erőltette. Csak halkan folytatta:
— Van egy hely, ahol biztonságban lesz, amikor megérkezik?
— Én… foglaltam egy szállodát két éjszakára — mondta végül. — Aztán… majd reggelente eldöntöm, hogyan tovább.