– Hát ti aztán szépen berendezkedtetek, mintha valami nagyságos urak lennétek! – csattant fel Erzsébet néni. – Ömlik hozzátok a pénz, a telketek akár egy kastély, közben a saját véretek nyomorog, és még fedél sincs rendesen a feje fölött. Nem szúrja a lelkiismereteteket, amikor ilyen lakomát pakoltok az asztalra, miközben tudjátok, hogy a húgomnak a gyerekével együtt alig van hová mennie?
A mondatok úgy zuhantak a születésnapi torta mellé, mintha követ vágtak volna az ünnepi asztalra. Dóra arca egy pillanat alatt elsápadt, Gábor pedig lassan, feltűnően nyugodt mozdulattal letette a villáját.
Aznap Dóra a harmincegyedik születésnapját ünnepelte. Férjével végre befejezték annak a barátságos kis nyaralónak a rendbetételét, amelyet az előző nyáron vettek. Egyszerű, meleg hangulatú családi összejövetelre vágytak: illatos saslikra az új kerti pavilonban, nevető gyerekekre a trambulinon, csendes pihenésre az öreg hársfák árnyékában. Csakhogy Dóra édesanyjának, Katalinnak a rokonsága egészen más hangulatot hozott magával erre az estére.
Erzsébet néni nem pusztán jókívánságokkal érkezett. Vele jött a lánya, Anita, valamint az unokája, Lilla is. A harmincöt éves Anita logopédusként dolgozott szerény fizetésért, még mindig a szüleinél lakott, és egyedül nevelte a kislányát, miután a férje még Lilla születése előtt Budapestre szökött. Katalin ekkor halkan megpróbálta lecsillapítani a nővérét.
– Ugyan már, Erzsébet, miféle gazdag emberek volnánk mi? – igyekezett Katalin szelíden útját állni a nővére panaszkodásának. – Dóra és Gábor húsz éven át nyögték a hitelt, közben mindenről lemondtak, amin csak spórolni lehetett. És azért ti sem nélkülöztök: ott a háromszobás lakásotok, van autótok is…
– Jaj, ezt ne hasonlítsd össze! – vágott közbe Erzsébet türelmetlenül. – A te Dórádnak mindene megvan. A mi Anitánk meg, ha így megy tovább, még nyugdíjas koráig a mi nyakunkon marad. Semmi kilátása nincs, érted? Semmi!
Az ünnepi hangulat egyetlen pillanat alatt foszlott szét, mintha soha nem is lett volna. Erzsébet nem kerülgette tovább a témát, hanem egyenesen kimondta, amiért valójában jött.
– Szóval úgy döntöttünk Istvánnal, hogy veszünk Anitának egy lakást. Kicsit, egyszobásat, de legalább a sajátja lenne. Csakhogy ilyen fizetés mellett a bank szóba sem áll vele, ezt ti is tudjátok. Ezért a hitelt mi vennénk fel Istvánnal a nevünkre. Van azonban egy apró akadály…
Itt elhallgatott, és lassan végignézett a gondozott kerten, a házon, mindenen, ami Dóráék hosszú évek munkáját dicsérte.
– Kezeseket kérnek. Olyan megbízható embereket, akiknek makulátlan a hitelmúltjuk, és saját ingatlannal rendelkeznek. Arra gondoltunk, hogy ti Gáborral tökéletesek lennétek erre. Dóra amúgy is bankban dolgozik, pontosan érti, hogyan működik az egész. Csak aláírjátok a papírokat, és két hét múlva Anita már költözhet is tőlünk. Segítetek a családnak, ugye?
Dórának kiszáradt a torka.
Ő mindenkinél jobban tisztában volt vele, mit jelent kezesnek lenni. Az nem ártatlan formaság, nem egy gyors firkantás a lap alján, hanem tizenöt évre szóló felelősség, amely bármikor rájuk szakadhat.
– Erzsébet néni, ez túl súlyos téma egy születésnapi ebédhez – szólalt meg végül halkan. – Gáborral át kell gondolnunk mindent.
– Ugyan mit kell ezen ennyit rágódni? – csattant fel Erzsébet, és ingerülten az asztalra csapott. – Hétfőig választ kell adnunk a banknak. Család vagyunk, nem? Vagy már egy aláírást is sajnáltok a testvéredért?
A „ünneplés” másnapján fagyos hangulat ült a házra. Reggeli közben Dóra és Gábor alig szólt egymáshoz, a kanalak csörrenése is túl hangosnak tűnt. Amikor az edények végre eltűntek az asztalról, Erzsébet türelmetlenül nekik szegezte a kérdést:
– Nos? Döntöttetek?
Dóra Anita szemébe nézett, és óvatosan kezdte:
– Erzsébet néni, Anita, kérlek, ne vegyétek rossz néven, de mi nem vállaljuk a kezességet. Ez nekünk túl nagy kockázat.
– Tehát nem bíztok bennünk?! – pattant fel Erzsébet. – Megesküszöm, az utolsó forintig fizetni fogunk! A nyugdíjamat is erre fordítom, István majd elhelyezkedik…
– A nyugdíja körülbelül negyvenezer forint – vágott közbe Gábor kemény hangon. – A havi törlesztő legalább hatvanezer lesz. És amikor István bácsi pár év múlva nyugdíjba megy, miből fogják fizetni a tartozást?
– Ha nem fizetnek, előbb-utóbb a bank nálunk fog kopogtatni – folytatta Gábor. – Azt szeretnétek, hogy tizenöt éven át állandó rettegésben éljünk, mintha bármelyik pillanatban ránk omolhatna minden?
Anita, aki addig némán ült, hirtelen felkapta a fejét.
– Anya, elég volt, ne alázkodj tovább előttük! Nem hallod? Kimondták elég világosan: nem hisznek nekünk. Szegény koldusoknak néznek minket, akik csak arra várnak, hogy kiforgassák őket a vagyonukból!
– Anita – szólalt meg Gábor higgadtan –, nem mi vagyunk az elsők, akik nem vállalják ezt. A bank sem bízik bennetek, különben nem kérne kezest. Csakhogy a bank mögött ügyvédek, végrehajtók és behajtási osztály áll. Nekünk viszont csak az életünk menne tönkre, ha egyszer úgy döntenétek, hogy nem tudtok vagy nem akartok fizetni. Nekünk is vannak terveink: szeretnénk még egy gyereket, a fiunk taníttatására is gondolnunk kell. Nem tehetjük kockára az ő jövőjüket mások meggondolatlan vállalkozása miatt.
Katalin látta, hogy a nővére arca egyre vörösebb a dühtől, ezért sietve közbevágott:
– Erzsébet, van ennél ésszerűbb megoldás is. Adjátok el a háromszobás lakást, vegyetek magatoknak egy kisebbet, Anitának pedig egy garzont. Így nem kell hitel, sem kezes.
– Micsoda?! Hogy költözzek ki a saját fészkemből?! – sikoltotta Erzsébet. – Szép kis rokonság vagytok! Az utolsó falatot is sajnálnátok tőlünk!
A vendégek egy órával később távoztak. Udvariasan búcsúztak, de a tekintetükben olyan dermesztő gyűlölet ült, hogy a lugasban szinte megfagyott a levegő.
Amikor az autó eltűnt a kanyar mögött, Gábor szorosan magához ölelte a feleségét.